"Hűségtelen, de szép valál,
Te bűnös, édes lány;
Idő előtt temetve vagy
Magányos éjszakán.

De ifju tagjaidra föld
Ne tárja holt ölét;
Enyém vagy: sírod ajtaját
E vas rombolja szét.

Enyém az ajk, oh ismerem
Az édes ajkat én;
Mint méh a rózsán, függtem én
Csókján, lélekzetén.

Enyém a bájhatalmas arc
Csábító fényivel,
És a gyönyörnek halmai,
Az ifju hő kebel.

Nyílj meg te föld, nyílj meg te sír,
Adjátok vissza őt:
Nyugalmat leljen szívemen,
Karomban temetőt."

Süvöltve száll át a vihar
Tetőn és téreken;
A messze látkörig sehol
Egy lélek nincs jelen.

Magán, vész-szórta hajjal áll
A feldúlt sír felett
Az ifju, s barna hantokat
A zúgó szélbe vet.

Haragban égő csillagok
Néznek felhők alól,
És a koporsó feltünik
A sír homályiból.

De amint feltün s a fiú
Hévvel reá omolt,
Nyögést visszhangoz a szilaj
Kéz-háborgatta bolt.

És mintha nem lett volna még
Eléggé sírja mély,
A gyász koporsó rezzenik
S mélyebben földbe kél.

"Hah! - szól az őrült szerető -
Bujósdit játszol-e?
S utánad én a földtekét
Keresztűl fúrjam-e?

Átfúrom azt, de látni kell
Még egyszer arcodat;
Egyszer teremt csak olyat ég,
Oly csalfát s bájosat."

Szól s rombol csüggedetlenűl;
Tágúl a földi gát,
És a koporsó több helyen
Feltünteté magát.

De hányszor feltünt, annyiszor
Nyögéssel visszahull,
Midőn az ifjú, belsejét
Feltárni, ráborúl.

Most ott ül a föld közepén
Oly mélyen, oly magán:
Lankadság tagjain, hideg
Veríték homlokán.

Hol a csikorgó érc terem,
S a tengerér fakad,
Ott ő pihenni szálla meg
A felvilág alatt.

Borúsan néz be a vak éj
A mély sír ajtaján;
Setét és csend uralkodik
A borzasztó hazán.

S a csendben, mint ha szív dobog,
Vagy vér vadúl kereng,
Rémséges döngés hallatik:
A földnek keble reng.

S ő, a világtól elszakadt,
A sírral oly rokon,
Föleszmél fáradalmiból
A rémes hangokon.

S beszélni kezd gyász dolgokat,
Szörnyűket hallani;
Még szörnyebb, amit gondola,
S nincs szó kimondani.

"Igen tehát! én öltem el,
Én gyilkolám meg őt;
Én adtam lakhelyűl neki
A puszta temetőt.

Nyakamba fűzve karjai,
Hév ajki ajkimon,
Buzogva omlott vére ki
Orgyilkos vasamon.

Szerettem őt s e szerelem,
Mint fenn az égi bolt,
Végetlen, tiszta és örök,
Rá vesztegetve volt.

Mint égi boldogságomért
Nyujtám ki kezemet,
S ő lengeséggel bűnösen
Eljátszta hitemet.

De mostan - s itt felkacagott -
Örökre mentve már;
Nem bont s köt többé frígyeket
Az elhúnyt szemsugár;

Nem csábít senkit érzeni
A halovány ajak,
És a veszendő habtetem,
S az omló szög hajak.

Hah! most fogom még látni őt
Valódi boldogan:
Mert hű az asszony és igaz,
Midőn már halva van."

Így szóla s hévvel üldözé
A holtnak tetemét,
Felszaggatá nyomán a föld
Száz rétű kebelét.

A porhon általfúrva lőn,
A föld más oldalán
Előtünék a sírduló
Sok fáradás után.

S egy új világot lel vala,
Körűl új életet
S dicsőbb eget, dicsőbb napot
Az új világ felett.

Hol a patakhang zene lőn,
A szellő enyhe dal,
Összhangba olvadók a szív
Legbelső vágyival;

Hol a setét lomb árnyai
Feledség fátyola
Mindenre, ami keserűt
A lélek gondola.

S itt a koporsó megnyilék.
S amint teremtve van,
Föllenge a szelíd leány,
Ifjúság bájiban.

Oly tiszta mint az ősi lég
Az ég és föld között,
Mely a nap szűz sugárival
Először ütközött.

Ártatlan rózsák arcain
S az első szerelem;
Azok még illetetlenek,
Ez hű és feddtelen.

S az ifju lelke bámuló
Gyönyörbe rezge át,
S mély és nehéz fohász után
Így hallatá szavát:

"Hah! nem hiába fáradék;
Ez méltó munka volt.
Ilyennek láttam őt, midőn
Először rám hajolt.

Tégy semmivé örökre, ég!
Nem esdem üdvödért:
Egy ily tekintet megfizet
A kínos életért!"

Végezte s a kép eltünék
És ő - fölébredett:
Egy lázbetegnek álma volt
Mind, amit szenvedett.

Mellette ifju hölgye ült
Virrasztva csendesen,
Oly mondhatatlan bájoló
Szelíd gyötrelmiben.

Őrcsillagokként függtenek
A kóron szemei,
Mig gyengén izzadt homlokát
Törlötték kezei.

Ő föltekinte s meglepé
A túlvilági kép;
Nem oly derűlt, nem oly vidám,
De vonzóbb földi szép.

E látomány eláradott
A kórnak láz erén,
S régen nem ízlett kéjre vált
Az enyhűlt érzemény.

"Oh hölgy, az isten gyönyörűl
Teremte tégedet!
S szerelmed üdvösséget is
Ad a gyönyör felett.

1835


Elemzések

A vers nem tartalmaz egyértelmű természettudományos utalásokat vagy elemzéseket. Azonban észrevehető, hogy a természeti jelenségek és a természet adottságai az emberi érzelmek kifejezésére szolgálnak. Például, a vihar a versekben a szomorúságot és magányosságot jelzi, ahogy a "sír zúgó szélbe vetett hantjai" is a természet erejét és a halandóságot szimbolizálják.

A versben szereplő sírbontó jelenetek és az ifjú szerelmes viselkedése természettudományos aspektusokkal kapcsolatban is értelmezhetők. A "rezzenő koporsó", amely megjelenik és eltűnik a földből, az ásványi anyagok lebomlását és a felszín alatti folyamatokat idézik fel. A föld által felszakadt sír szintén a természet erejét jelképezi.

A versben bemutatott tájleírások, mint a "szellő enyhe dal", a patakhang zene, vagy a setét lomb árnyai, a természetből merített képekkel gazdagítják a szöveget, és lehetővé teszik a természettudományos érdeklődésre épülő további elemzéseket.

Összességében a vers természettudományos szempontból inkább metaforákat és képi leírásokat tartalmaz, amelyek a természet és az emberi érzelmek közötti kapcsolatra utalnak.

Vörösmarty Mihály "A túlvilági kép" című verse a romantika jegyeit viseli magán. A költeményben megjelenik a romantika jellemző témája, a halál és a túlvilág, valamint az ezzel kapcsolatos érzelmek és képek.

A vers első részében a költő megszólít egy lányt, aki szép, de hűtlen volt. Az első négy sorban a lány magányos éjszakai temetését jellemez. Ezután a költő kijelenti, hogy a lány az övé, és a sírját a hűség rombolja szét. Itt az erotika és a halál motívuma is megjelenik.

A költő az arcára és az ajkaira is igényt tart, amiket csókoskodott és a gyönyör hallmaihoz köt, amikhez megérintkezik az ifjú hő kebele.

Ezt követően a vers átkerül a sírra és a túlvilági képek világába. A költő arról beszél, hogy a sír nyugalmat nyújt a szívnek, és hogy ő a sírban fekve szeretné őt magánál megtartani. Itt az ifjú az őrült szerető képét ölti magára, aki képes átfúrni a földet, hogy újra láthassa a lány arcát.

Ezt követően a vers az ifjú és a sír közötti küzdelmekre helyezi a hangsúlyt. A vihar, a sír titkos zúgása és a koporsó váltakozó történései változatos képekkel ábrázolják az ifjú lelkiállapotát. A költő gyakran használja a természeti képeket és a kozmosz képeit a belső érzelmek kifejezésére.

A költő fáradalmában és kétségbeesésében a síron túli világot és az elhunyt szerető képét hozza elő. Gyász dolgokról és rémes dolgokról beszél, amiket még kimondani sem tud. Végül bevallja, hogy ő ölte meg a lányt és hogy ő adta lakhelyül neki a temetőt. Az ifjú erre a felismerésre borzasztó félelemmel és borzalommal reagál, de örül annak, hogy a lány így már örökre hű marad neki. Ezt követően a költő a túlvilágban találja magát, ahol egy új világot fedez fel, amiben az életet és a szerelemet újraéledve találja meg.

A vers végén a költő felébred és rájön, hogy az egész csak egy lázálom volt. Mellette egy szintén szenvedő hölgy ül, aki megnyugtató jelenlétével enyhíti a költő fájdalmát. A vers zárásában a költő dicséri a hölgyet, és kijelenti, hogy szerelme boldogságot és üdvösséget ad.

A versben tehát a halál, az erotika, az őrület és a túlvilág motívumai jelennek meg. Ez a romantika tipikus témavilágához tartozik, amely a 19. században jellemző volt a magyar és a nemzetközi szépirodalomra egyaránt. A költő érzékenységét, az indulatok kiemelését és a természeti képek használatát is a romantika irányzata jellemzi.

A vers többek között a vallásos tematikájával és szimbolikájával teológiai szempontból is érdekes. A következőkben bemutatom, hogyan kapcsolódik a bibliatudományhoz, patrisztikához és skolasztikához, valamint bemutatok néhány más lehetséges megközelítést is.

Bibliatudomány: A versben található kifejezések és képek számos bibliai utalást tartalmaznak. Azzal kezdődik, hogy az elbeszélő a lányt "hűségtelennek" (bűnösnek) és "édesnek" nevezi, ami megadhatja azt a kettősséget, amit a bűnbeesés során Ádám és Éva is tapasztalt. A lány idő előtti halála utalhat Ádám és Éva elűzetésére a Paradicsomból. A versekben továbbá találhatunk utalásokat a sír nyitására, az eltemetett test feltámadására és az elmúlás utáni újrateremtésre, ami a halál utáni reményt jelképezi.

Patrisztika: A patrisztika idején (a 1. és 8. század között) nagy hangsúlyt fektettek a keresztény teológusok az emberi bűntelenségre és a megtérésre. A versben az ifjú fiú és a lány kapcsolata szimbolizálhatja az emberi bűn elkövetését és a megtérés lehetőségét. Az ifjú fiú megpróbálja feltörni a sírt és újraéleszteni a lányt, ami egyfajta megtérést és gyónást jelenthet. A lány feltámadása egyúttal megbocsátást és megváltást is jelezhet a bűnöktől.

Skolasztika: A skolasztikus teológia hangsúlyozta a racionalitást és a filozófiai érvelést az isteni dolgok megértésében. A versben a lány és az ifjú szereleme, valamint az ifjú őrülete lehet egyfajta filozofikus kérdést is felvetni: vajon az emberi szeretet és szenvedélyek valódiak és életképesek a túlvilágon, vagy csupán földi hiúságok és illúziók? Az ifjú folytatja keresését és megpróbálkozik a sír feltörésével, hogy megtudja az igazságot és kielégítse az érdeklődését. Végül rádöbben, hogy az élet túlvilági képei nem ugyanolyanok, és nem okoznak ugyanazt az örömet és boldogságot, mint a földi életben tapasztaltak.

Ezen túlmenően más megközelítések is lehetségesek. Például a halál és feltámadás témája a halandóság és az öröklét közötti feszültséget bonthatja meg. A férfi őrült vágya, hogy a halál után is lássa és birtokolja a nőt, akiért meghalt, a halál utáni vágyakozást fejezheti ki, és a transzcendens tartományok iránti emberi kíváncsiságot.

Összességében a vers többféle teológiai megközelítésre nyitott, és lehetőséget ad a vallásos témák és képek kibontására a bibliai és teológiai hagyományok, valamint a gondolkodásmódok és tanítások révén.