"Isten hozzád, büszke város,
Roppant kőhalom!
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.

Mely után oly hőn sovárgék,
Láttam fényedet,
Lepke szárnyon elvigadtam
Örömeidet.

Kerted annyi bájvirága,
Tündér szépeid,
Már nem vonnak, s rövid napod,
Rövid éjeid.

Nincs szememnek mulatása
Változásidon,
Nincs szivemnek gerjedelme
Csillogásidon.

Távol, halmon és vizen túl
Róna közepén
Áll egy kis lak, Emma háza:
Oda vágyok én.

Ott busong az elhagyott lány,
S oly hű kebele;
A hűség arany betűkkel
Írva van bele.

Szép is, jó is, és szeret is
S rám epedve vár,
E kemény, e hittelen szív
Megtagadta bár."

Így tünődik Dálnok Endre
S útat messze vált,
Elhagy fényt és társaságot
S zengő palotát.

Egyedűl megy, és alatta
Gyors alföldi mén
Vág csikorgó hosszu pályát
A tél mezején.

Víg falúknál, víg lakóknál
Mégyen úta el;
Nem mulathat, tova száguld
Gerjedelmivel.

Ifjak híják, szép leányzó
Várja s hő kebel;
Nem mulathat, tova száguld
Szép reményivel.

Mintha hátrahagyni vágyna
Önnön lételét,
A világot és a földet
S minden örömét:

Oly szilajon, oly elszántan,
Oly bőszűlve fut
Hóvilágnál, holdvilágnál,
Míg egy síkra jut.

És a síkon pusztaság van,
Hó és pusztaság,
Csendes hajlék közepette,
Benne mécsvilág.

De sem tőle; sem hozzája
Nem vezérel nyom:
El van hagyva, eltemetve
Mint a fájdalom.

Sóhajt Endre, és az éjfél
Tompán visszazeng,
Félelemtől és reménytől
Aggó szíve reng.

Ott van, hallgat, és nem hall szót,
Néz, és senki sincs;
S nyílik - máskor annyi kéjre! -
A megért kilincs.

Benn merengő nyúgalomban
Egy leányka űl,
Könyökére hajlott fejjel,
Búsan, egyedűl.

Vállain elomladozva
Szög hajfodrai,
Haloványan elpirúlva
Gyenge arcai.

S nyugvó tenger van szemében,
Mely egekre néz,
Melyet dúlni már nem látszik
Semmi földi vész,

Melyben a múlt és jövendő
Álmát tűkrözi
S azt öröm, bú harmatgyöngye
Már nem öntözi.

S mintha épen most vonná fel
Álma fátyolát,
Föltekint, s az ifju benne
Látja Emmáját.

S szól: "Ah Emma! csak magad vagy?"
S a lány nem felel.
"Emma, Emma, hát nem ösmersz? "
S a lány nem felel.

"Emma, Emma! messze útról
Érted jöttem el,
Elhagyám a nagy világot
S érted hagytam el;

Emma, Emma! megbocsátasz,
Angyal, úgy-e meg?
A megtérőt Emma szíve
Nem tagadja meg?"

S mint szoká, ölébe voná
Endre kedvesét,
Csókjai közt lángajakkal
Tenné esküjét;

De szemében a leánynak
Tiltó tűz ragyog,
Mondhatatlan, mely velőkön
S lelken átlobog;

Mely reményt és bátorságot
S vágyakat megöl
S a halált és sírba néző
Bút támasztja föl.

"Ah ha el vagy szánva s nálad
Nem lehet hazám,
Szólj csak egy szót, és ne nézz ily
Lélekölve rám!

Ez nem engem, egy világot
Tenne semmivé:
Ah ne vess ily rémszemet rám,
Ez nem Emmié."

"Dálnok" - így szól, a leányka
Lassan, rémesen
Fölkel, nagy bú súlyaival
A szép termeten.

S mint rózsával temetett sír,
Nyílnak ajkai,
Vaskebelt is megrendítők
Rezgő hangjai:

"Késő! késő! Dálnok úrfi,
Elmulók korát;
Nem hű az, ki várni hagyja
Hű menyasszonyát.

Várva láttam a tavasznak
Nyíló kellemét,
Várva a nyárt és az ősznek
Hulló levelét.

Most lakásom hideg és szűk,
Szűk és szomorú,
Benne éj van, és fölötte
Téli koszorú.

Van-e kedved ily tanyához?
Vagy bár lásd magad."
S egy koporsót tár ki karja
Szemfödél alatt.

És azonban sűlyed a ház,
Mély sírrá leszen;
Minden szellem éj felén túl
Alszik csendesen.

A kis háznak sűlyedtével
Elhúny a világ,
S éj van messze a nagy síkon,
S hó és pusztaság.

De középen féltemetve
Áll egy kis kereszt,
Rózsaszínű lobogója
Rajta lengedez.

Fejcsüggedten a sebes mén
Kötve tombol ott:
Dálnok a sír kebelében
Halva maradott.

1830


Elemzések

Vörösmarty Mihály Az éjféli ház című versét irodalomtudományi szempontokból elemzésre vesszük.

Az első szempont, amire érdemes figyelmet fordítani, az a versformája. A vers egy költői képzelet által megfestett jelenetek sorát tárja elénk, amelyeket nyolcas és tízosztinó formában írt meg Vörösmarty. A szerkezet rendkívül gazdag és pontos, ami a mesteri költői képességekre utal. A jól kitalált versforma a vers hangulatához és tartalmához is hozzájárul, hiszen a sorok ritmusa és dallama visszaadja a versben megjelenő érzelmeket és hangulatokat.

A tartalmi síkon a vers elsősorban egy szerelmes lelkiállapotot jelenít meg. A költő, Dálnok Endre szereplő személyében, elhagyja a büszke várost, ahol már nem talál nyugalmat. A város szimbolikus jelentőséggel bír, mint a világismeret terét jelölő vívmány, amelyhez képest a vidékről érkező ember teljesen elveszettnek és nyugtalannak érzi magát.

A városban látott dolgok és élmények már nem érik el a költőt, nincs számára mulatság vagy változatosság. Ehelyett a versekben említett Emma háza válik a vágy tárgyává, ahol egy elhagyott, de hűséges lány lakik, aki vágyik a költőre. Az elhagyott lány és a költő szerelme a versben egyfajta menekülési lehetőséget jelent a városi élettől és a hétköznapi világtól.

A vers utolsó részében útra kel a költő, és egyedül megy át a síkon, miközben a hó és a pusztaság körülveszi. Ez a szimbolikus utazás a költő lelkiállapotát tükrözi, amely a vágyakozástól a magányig és a halálig terjed. A síkra érve, a vers egy tragédiával ér véget: a költő meghal Emma sírjában.

Az Az éjféli ház tehát egy szerelmes lírai vers, amelyben a város és a vidék, a vágy és a magány, valamint az élet és a halál motívumai jelennek meg. A vers gazdag képekkel és érzelmekkel teli, ami Vörösmarty költői tehetségét igazolja. A romantikus irodalom kontextusában a vers egyaránt megállja a helyét, hiszen a romantikus irodalom jellemző motívumait és hangulatait hordozza magában.

A vers teológiai szempontból megvizsgálva többféle értelmezésre is lehetőséget ad.

Bibliatudomány nézőpontból:
- A vers kezdete Isten megszólításával kezdődik, ami a vallásosság és a hit jelenlétét jelzi.
- A "büszke város" utalhat Babilonra vagy a világi hatalomra, amit az istentiszteleti helyekkel kontrasztosan állít. Ez az Istennel való kapcsolat hiányát fejezheti ki.
- A falak között való "nem nyughatom" gondolat arra utalhat, hogy az istentiszteleti helyek nem garantálják a belső békét vagy Istennel való kapcsolatot.
- A vers további részeiben a költő az igazi boldogságot kutatja az Istennel való kapcsolatban, azaz Emma házában.
- Az állandó változásokra utaló bájvirágok, rövid éjszakák és vágyakozás hiánya azt sugallja, hogy a földi, időbeli örömök nem adhatják meg a valódi boldogságot.
- A versben az ifjú Dálnok Endre megtalálja az igazi boldogságot, aki Emma házában megtalálja a szeretet, a szépség és a jó jelenlétét.

Patrisztika nézőpontból:
- A vers kiemeli a világi vágyak és örömök jelentéktelenségét az isteni szeretethez képest.
- Az Istennel való kapcsolathoz való visszatérés fontosságát hangsúlyozza a város elhagyásával és az elhagyott lányhoz, Emmához való visszatéréssel.
- Az igazi boldogság és tökéletesség csak Istenben található meg, aki hűséges és szeretetteljes, ellentétben a világi örömökkel és kapcsolatokkal.

Skolasztika nézőpontból:
- A versben az emberi vágyak és remények ellentmondásos természetét mutatja be, ami az isteni szeretettől való hiányra vezethető vissza.
- Az emberi vágyak és örömök mindig hiányérzetet hagynak maguk után, és csak az Istennel való kapcsolatban található a teljesség.
- Az igazi boldogság csak az isteni akaratban való elfogadással és az Istenre való vágyakozással érhető el.

Egyéb nézőpontok:
- A vers az emberi vágyak végtelen hajszolását és az igazi boldogságot kereső emberi lelket ábrázolja.
- A város, az örömök és vágyak jelképezik a világot és az emberi hiábavalóságot, míg Emma háza az isteni szeretetet és boldogságot szimbolizálja.
- Az elhagyott lány és Endre kapcsolata az emberi szeretet és Isteni szeretet ellentétére utal, ahol csak az isteni szeretet által található meg a valódi boldogság.

A vers elején Vörösmarty Mihály elgondolkodik a városon, amelyet egy "roppant kőhalomnak" nevez. A mai természettudományban ezt a képet a városok fejlődése, a modern építészet és infrastruktúra kapcsán értelmezhetjük. A "falaid közt már nem nyughatom" sor pedig arra utalhat, hogy a természeti környezetet - a nyugalmat és csendet - a városi élet és nyüzsgés váltotta fel.

A következő részekben "lepként" repülve látja a város fényét és örömeit, azonban már nem vonzza őt, és a "rövid napok" és "éjszakák" sem jelentenek különösebb élményt. Ezt a természettudomány modern megközelítésében a városi fény- és zajszennyezéssel, valamint az emberek túlzsúfoltságával és stresszével lehet összefüggésbe hozni.

A vers folytatásában Dálnok Endre egy távoli házról álmodik, amelyben egy elhagyott lány él. Ez a ház és a lány a természettudomány szempontjából egy kitérő lehetőséget jelent, ahol az ember kapcsolatba kerülhet a természettel. Az elhagyott lány hűsége és szépsége által valóságosabbá válik a természet ösztönző ereje.

Endre útra kel és elfogadja a társadalom által elvárt életmódot, de láthatjuk, hogy ez nem adja meg számára az élményeket és vágyott boldogságot. Egyedül utazik egy gyors lovon a síkságokon keresztül, és a versben az a lehetőség rejlik, hogy a természet közelsége és szépsége valódi boldogságot nyújthatna számára.

Az éjféli házban, ahol a síkon pusztaság és hó van, Endre találkozik a lánykával, Emma-val. Emma lelkét és szépségét a természettudomány legfrissebb felfedezéseivel kapcsolhatjuk össze, amikor a versben a szerző leírja, hogy a lány szemében "a múlt és jövendő álmát tükrözi", és a "bút támasztja fel". Ez a romantikus kép az ember és a természet közötti kapcsolatról, ahogy azt a modern pszichológia és kognitív tudomány mai eredményei is hangsúlyozzák.

Végül Emma megtagadja Endre csókjait és elutasítja az életet a házban. Azonban amikor Endre szerelmet vall neki és örök szeretetet kínál, a lány nem válaszol és egy koporsót tár ki, ami jelezheti a halált vagy az elválasztást az élet és a boldogság lehetőségétől.

A vers végére a ház és Dálnok Endre süllyed a sírba, de a jelképes kis kereszt és a lángoló zászló jelezi a reményt és az emlékezést. Ez a modern természettudományban hozható összefüggésbe a természeti ciklusokkal és a személyes fejlődés folyamatával, ahol a halál és a pusztulás is lehet az új élet kezdete.