Csüggedő mell, égj sanyarú bajodban,
Égj, mig a lágy szív ki nem ég belőled.
Ah az elpártort szerelem, reménység
Sírba
temetnek.
Lelkemet bú, gond komorítva nyomja,
Mint az égig nyúlt hegyet a nehéz köd.
Hajh! s mivé tesz még, hova ránt dühében
A
fene kétség?
Enyhülést várok, s epedés szakad rám,
Nyugtatást kérek kitörő hevemben,
És hideg csalfán hitető igéret
Hat
füleimbe.
Ám de majd eljő, el, az édes álom,
Mely az érzésnek szünetet parancsol:
Akkoron, gőgös, közelíts oromhoz
S
lásd mire vittél.
Börzsöny, 1822 eleje