A vers Vörösmarty Mihály Az elhaló remény című műve, melyben az elkeseredettség és a reménytelenség érzése dominál. A versben a lírai én kérdéseket tesz fel, és válaszokat keres arra, hogy ki lehetne az orvosa bánatának, ki adna neki újra boldogságot. A lírai én a sorsát és az élet nehézségeit kifogásolja, úgy érzi, hogy ifjú korának csillaga elborult, és az élet súlya nyomja lelki és szívét.
A magyar irodalomban a vers megjelenésekor az irodalmi romantika jegyeit viseli magán, melynek jellemzői közé tartozik a lírai hangnem, az egyéni érzelmek, az intenzív élmények kifejezése. Vörösmarty az érzelmek intenzitását kiemeli a benne levő kérdésekkel, fájdalommal és keserűséggel. A versben a lírai én értetlenül áll az életben átélt szenvedése előtt, és a reménytelenséget, azáltal, hogy képtelen megtalálni a megoldást a bánatára. Ez a személyes érzelmi állapot és a kétségbeesés megjelenése az irodalmi romantika hangulatát közvetíti.
A nemzetközi szépirodalom területén egy hasonló témájú vers a romantikus költészet kereteibe illeszkedik, amelyben az egyéni érzelmek és az emberi sors megragadása fontos szerepet kap. Az elkeseredettség, a kétségbeesés és a reménytelenség témái jelennek meg itt is, bármely kultúrában vagy irodalmi irányzatban.
Ebben a versben Vörösmarty Mihály az egyén sorsát és küzdelmét fejezi ki a maga korában, de az emberi érzelmi és mentális állapotokat hordozza, amelyek nemzetközi szinten is aktuálisak és univerzálisak lehetnek.