Azt véléd, hogy már emléke baráti nevednek
     A feledékenység hitlen ölébe bolyong,
Hogy nincs gondja Vörösmartydnak már ma erántad
     S hálátlan szívét félre riaszta heve.
Megcsalatál: még ő el nem vétette arányát
     Régi barátságunk visszahozása felől.
Hogy levelünk közlése kitűnt, mély csendbe borúlánk
     Mindketten, vad idönk durva csapási között.
Engem, mint tudod, a sors mostoha karral ölelget
     Sirba temetve Atyám meghidegűlt porait.
Még most érezzük, mi nagyot veszt, aki atyától
     Megvált házában árva kenyérre szorúl.
Engem nem sanyarít úgy annyira sorsom, azomban
     A dúló ínség édes Anyámat öli,
S több Testvéreimet, nevelés nélkűl maradandó
     Kisdedek! Oh ezeket félti kesergve fejem.
Sorsom zsámolyokúl hogy nem nyújthatja segédét,
     Keblem hevűl, s epedő búk özönébe merűl.
Meg ne akadj, Czeczeim! e tárgyban, versezetemnek
     Bánatit elrebegő félre csapása miatt.
Könnyűl megsebesűlt szívem fájdalma, midőn azt
     Mérsékelve szavam tőlem előbbre viszi.
Béke tehát nyugvó hamvára szerelmes Atyámnak!
     Hol bús zárait átnyögve siralma borong.
Térjünk vissza megint felvett tárgyunkra, Barátom,
     Mely majd mint engem, illete tégedet is.
Hogy tudnillik okát adjam, mért hallgatok eddég,
     Hallgattam mult év elforogása alatt:
Öszvejövésünket vizes ősz végére reménylvén
     Bízva köszöntésem más levelébe tevém.
Mely hozzád elment-e, vagy a levegőbe bolyongott
     Út, s vezető nélkűl, nem tudom: erre felelj.
Őszi nyugalmamban nem tudván merre vagy: írni,
     Írt levelemnek arányt nem mere szabni kezem.
Most is hever levelem, melyet számodra leírtam
     És kiszabott idejét már meghaladva avúl.
A levelek, melyek tova jártanak, Hertzegi lábon
     Mind tudtom nélkűl mentek utazni feléd.

Pest, 1818. január