Oh! most hallgass rám, csak most végtére figyelmezz
     Sok bajok és örömek lakhelye, földi világ!
Vígságért nem eped búcsúzó lelkem utánad;
     Haj! számára kihalt színeden a vigaság:
Nem kér e rebegő ajak, gyomrodba temess el;
     Önként is berekeszt sírom üdőnap előtt:
Ámde ha már el kell fémedtől válnom örökre,
     A vad enyészetnek szótalan helyt nem adok.
Ott küzd egy nyomorult féreg kis veszte bajával,
     S vég mozdultában port zavar hantjaidon.
Egy másik szomorú hangon zeng végekor: ennek
     Haldokló szeme rád, s kellemeidre mered.
Én, ily lelkesedett, elmúljak-e szúnyadozóként?
     Szótalan adja-e ki lelkemet a hideg ajk?
Oh nem! Szólni fogok, hogy az intést hallja kelettől
     Nyúgatig, aki csak ért, s emberi szóra ügyel,
Szólni fogok, hogy dél éjszaknak visszadörögje,
     És bár sok szivekig hajtsa beszédeimet!
Hah! lehanyatlik már s nem birja kivántomat a test,
     Fagyva szorúlt útján csak hörög a lehelet.

     ...................................................

Húgom gyenge szemérmében fél védni, s azért is,
     Hogy testvére vagyok, földre tekintve pirúl.
Haj! nem tudják még, hogy többé nem lehetek rossz,
     Hogy fölös átkok alatt bús temetőmbe rogyok.
Nem tudják! - De ne is tudják: szomorú fa takarj el,
     Szellő, vidd szavaim, vidd tova s ifjakat ints!

Börzsöny, 1820