Kedves volt leveled, most is, mint máskor, előttem,
Kedves főképen mert vigadozva
köszönt.
Ah de vidáman, Egyed, nem válaszol arra barátod:
Búba merűlt lelkén fájdalom
árja csapong.
Gyáva panaszt nem fogsz te azonban hallani tőle,
Szíve sebét önkényt elfödi
más szem elől,
Azt mégis bánatjának szüntére kimondja,
Hogy búcsúzástól retteg előre
nagyon...
Jött szilaj és szabad érzésekkel nyugtalan ifju,
Élni kivánt, s maga sem tudta,
kereste miért?
Gond nélkűl az egekre szegé még bútalan arcát,
Arra veté szemeit, lelke is arra
kele.
Nem sejté, hajh nem hiheté, hogy földi valóság
Boldogságának vethet örökre
határt.
Képzete megszűnt itt. Komoran nyúlt s hosszan elejbe
A már nem képzelt életi pálya
helye.
Megnyílt keble, kivánságok fakadoztak erében.
S egy kép, fellegiből, érzeni
földre voná
S most távoznia kell. Az üdőnek szárnyai húzzák,
S kétes sorsával küzdeni messze
vetik.
Ah majd földet-eget megmér szomorodva szemével,
És égen földön nem leli amit
ohajt:
Akit teljesedő gyönyörében visszahoz álma,
Aki szivének bús lángjain élve
lebeg.
De minek említem? Mennem kell... menni utóbb is,
Mindnyájan örök éj csendibe
menni fogunk.
Addig is a kegyes ég legjobb adománya, barátság,
Bírja kivánatimat, s nyújtsa
mosolygva kezét
Ez szánjon ha homályba borúl teli fénye napomnak,
Ez legyen örvendő társ ha
vigabbra derűl.
Így noha bús, mégis kelletlen nem lesz az élet,
S kedvemet a szükség, bár szegi,
el nem üti.
Légy te is a kevesek közt buzdítgatva segítőm
Légy te is ébresztőm, s híve
nevemnek Egyed.
Majd ha szivem bajain könnyít az üdő haladása,
S kínos gondjaimat győzve feledni
tanít:
Én s te együtt zengjünk az üdűlő honnak örömdalt,
S gyenge viráginkból fris
koszorúja legyen.
Börzsöny, 1822. október