Kedves volt leveled, most is, mint máskor, előttem,
     Kedves főképen mert vigadozva köszönt.
Ah de vidáman, Egyed, nem válaszol arra barátod:
     Búba merűlt lelkén fájdalom árja csapong.
Gyáva panaszt nem fogsz te azonban hallani tőle,
     Szíve sebét önkényt elfödi más szem elől,
Azt mégis bánatjának szüntére kimondja,
     Hogy búcsúzástól retteg előre nagyon...
Jött szilaj és szabad érzésekkel nyugtalan ifju,
     Élni kivánt, s maga sem tudta, kereste miért?
Gond nélkűl az egekre szegé még bútalan arcát,
     Arra veté szemeit, lelke is arra kele.
Nem sejté, hajh nem hiheté, hogy földi valóság
     Boldogságának vethet örökre határt.
Képzete megszűnt itt. Komoran nyúlt s hosszan elejbe
     A már nem képzelt életi pálya helye.
Megnyílt keble, kivánságok fakadoztak erében.
     S egy kép, fellegiből, érzeni földre voná
S most távoznia kell. Az üdőnek szárnyai húzzák,
     S kétes sorsával küzdeni messze vetik.
Ah majd földet-eget megmér szomorodva szemével,
     És égen földön nem leli amit ohajt:
Akit teljesedő gyönyörében visszahoz álma,
     Aki szivének bús lángjain élve lebeg.
De minek említem? Mennem kell... menni utóbb is,
     Mindnyájan örök éj csendibe menni fogunk.
Addig is a kegyes ég legjobb adománya, barátság,
     Bírja kivánatimat, s nyújtsa mosolygva kezét
Ez szánjon ha homályba borúl teli fénye napomnak,
     Ez legyen örvendő társ ha vigabbra derűl.
Így noha bús, mégis kelletlen nem lesz az élet,
     S kedvemet a szükség, bár szegi, el nem üti.
Légy te is a kevesek közt buzdítgatva segítőm
     Légy te is ébresztőm, s híve nevemnek Egyed.
Majd ha szivem bajain könnyít az üdő haladása,
     S kínos gondjaimat győzve feledni tanít:
Én s te együtt zengjünk az üdűlő honnak örömdalt,
     S gyenge viráginkból fris koszorúja legyen.

Börzsöny, 1822. október