Vörösmarty Mihály "Előszó" című verse teológiai szempontból is értelmezhető. A vers kezdetén a költő arról beszél, hogy amikor ezt az alkotást írta, tiszta volt az ég, és minden a helyén volt a világban. Az ember dolgozott, a szellem működött, és a béke uralkodott. Az emberfiai reménykedtek abban, hogy a munkával elért boldogságot és megelégedettséget az emberüdv formájában megkapják.
Ezután a költő arról beszél, hogy megjött az öröm és a remény az emberek közé, készen arra, hogy új és dicsőbb teremtésként köszöntsék a világot egy szent üzenettel. Ezt a szót mélyen meghallották az emberek és az egész teremtett világ – a mélység és magasság is visszhangot adott neki. Egy pillanatra még az egész világ elállt és csendes lett, majd bekövetkezett a vész.
A versben a vész egyfajta isteni büntetésként jelenik meg, ahol vérfagylaló keze az eget és a földet is sújtja. Az emberek között pusztítást és káoszt hagy maga után, az élet elfagy, a szellemek világa elsorvad, és az ég is elsötétül az istenek dühe miatt. A vész áldozatai között ott vannak a romok között szenvedő népek és a gyámoltalan nyomorultak.
Ezután a versben átfordul a hangulat és az időjárás is megváltozik. Elérkezik a tél, csend és halál veszi körbe a világot. A föld megszürkült és elöregedett, mint egy bánatos isten, aki az emberi természet brutális voltán megborzadtva veszi észre a romokat. Majd a versben előre tekintve a tavaszra, a költő megjósolja, hogy eljön a hajfodrász (a tavasz), aki újra felélénkíti a földet. Az öreg föld vendéghajat vesz (állatok és növények formájában), és elrejtve az öregedését, jókedvet és ifjúságot mutat az embereknek. Azonban a költő rákérdez, hogy hová lettek a boldogtalan fiái, akik az élet szenvedéseit megélték.
A verse tehát teológiai szempontból azt ábrázolja, hogy az emberi tevékenység nem mindig eredményez boldogságot és béke. A vész, amely büntetés módjára jelentkezik, elpusztít mindent, ami eddig a normális és becsületes életért küzdött. Az élet megszűnik, a szellemek világa kialudt, és az isteni harag által az egész világ sötétségbe burkolózik. A vers második felében azt látjuk, hogy nincs végleges reménytelenség, mert eljön a tavasz, és újra lehetőség nyílik az életre és a megújulásra.
Bibliatudomány szempontjából a versben az Isten haragja és az emberek bűnei jelennek meg, ami büntetést vonza maga után. Az emberek arról álmodnak, hogy az emberüdv elérhető, de a pusztító vész megmutatja a világban jelenlévő gonoszságot és bűnt. Ezek az isteni büntetésnek tekinthetők.
Patrisztika nézőpontjából a vers arra reflektál, hogy az ember nem tökéletes, hanem egyszerre isten és állat. Az emberi természet kevert voltát látjuk, melyben az állati vágyak és gyarlóságok összekeverednek az isteni eredettől való részünkkel. Az ember mindig a kísértés hatása alatt áll, és ez a bűnben megnyilvánul.
Skolasztika nézőpontjából vizsgálható a versben a természeti törvények és az ember szabadsága közti ellentét, amelyek kölcsönhatásban vannak egymással. Az ember cselekedetei hatással vannak a természetre és ennek következményei lesznek. A versek elején látható, hogy az emberek dolgoznak és felelősséggel és elkötelezettséggel végzik a feladataikat. Azonban a vész beütésekor a természettel való kapcsolat megszakad, és az ember művei pusztítást okoznak.
A vers összességében azt jeleníti meg, hogy a világban jelenlévő káosz és szenvedés nem az isteni rend szerint történik. Az emberi cselekedetek hatása, az isteni büntetés és a természeti törvények összefonódása váltják ki a vészt, amelyben az emberi teljesítmények romba dőlnek. Azonban a tavasz és az újjászületés reményét mégsem veszik el a versből.