Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

     Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
     Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

     Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Baracska, 1850-1851 telén, télutóján


Elemzések

A vers a társadalom és emberiség tragédiáját fejezi ki, és az élet és halál, a remény és öregedés közötti ellentétekkel játszik. A vers elején Vörösmarty leírja egy idilli kor állapotát, amikor még tiszta volt az ég és zöld ágak díszítették a földet. Az ember munkában él, a szellem és gondolatok aktívak, és remény van az emberüdv megvalósulására. A versben a természet ünnepre készül és megjelenik a szépségben és jelességben.

Azonban a vers folytatásában a vész és tragédia következik be. Egy új, dicső teremtés hangjának vágya jelentkezik, de a világ helyett a vész és pusztulás jön. Az ellentétek kihangsúlyozása mellett a tragédia és a borzalom leírása a magyar és nemzetközi irodalomban is gyakran használt motívum. A versek erőteljes képekkel festik le a pusztítást és a szenvedést.

A vers végén a tél és a halál képe jelentkezik, ami a reménytelenséget és az öregedést jeleníti meg. Az agg föld vágyik a tavaszra, a fiatalabb generációra, de a kérdés felmerül, hogy hová lettek a boldogtalan fiai. Ez is egy gyakori kérdés az irodalomban, amikor az elmulasztott lehetőségek és elveszett remények feletti bánatot és megbánást fejezik ki.

A versben megjelenő trágikus helyzetek és érzelmi hullámok leírása a magyar és nemzetközi szépirodalomban is jellemző. A természet ábrázolása és az emberi sors tragédiája közötti kapcsolatot gyakran használják az irodalmi művekben a társadalmi és filozófiai kérdések kifejezésére. A versben a természet és az emberi élet közötti kölcsönhatás, a remény és csalódás, az idő múlása és az öregedés témái is megjelennek, amelyek általánosak a irodalmi művekben.

A vers elején Vörösmarty Mihály a természeti környezetet írja le. A tiszta ég és a virágzó zöld ágak a természettel való harmóniát és életteli munkavégzést jelképezik. Ezek az elemek összefüggésbe hozhatók a természettudományok legfrissebb felfedezéseivel, amelyek megmutatták, hogy a természet pontos rendszert követ, és minden élőlény összefüggéseiben működik.

A következő sorokban a versben említett emberi tevékenységek, mint a kéz munkája és a szellemi aktivitás, a tudományos fejlődésre és a technológiai vívmányokra utalnak. A lángoló gondos ész, valamint a szív reménye az emberi intellektus és vágyakozás jelképei, amelyek hozzájárulnak a természettudományos kutatásokhoz és az eredmények alkalmazásához.

A béke megjelenése és a legszebb jutalom említése arra utal, hogy az emberi fejlődésnek köszönhetően eljutottunk egy olyan kornak, ahol a természet ünnepelhető és megmutathatja szépségét és jeles jelenségeit. Ez összefüggésbe hozható azzal, hogy a modern technológiák segítségével ma már sok olyan természeti jelenség is tanulmányozható, amelyek korábban rejtve maradtak vagy csak ritkán láthatók voltak.

A következő sorokban a versben a reménytől reszkető lég és a világ üdvözlését hirdető szent szózat említése az emberi vágyakozást, a felfedező szellemet és a tudományos előrelépést idézi. A természettudományok fejlődésével a világ egyre inkább megértésének és jobbításának lehetőségei nyílnak meg előttünk.

A mélység és magasság viszhangzása további összeköttetést teremt a természettudományos felfedezésekkel. A modern tudomány kiterjed az univerzum minden szegletére, a mikroszkopikus részecskéktől a legnagyobb csillagrendszerekig. Ez a megértés pedig új dimenziókba helyezheti az emberiség tudását és tapasztalatait.

A következő részben a versben a vész, a pusztítás és a halál jelképezi az emberi tevékenységekkel járó környezeti károkat. Ezen válságok, amelyeket az emberi felelőtlenség és rombolás okoz, a természettudományok által dokumentáltak és elemzettek az utóbbi évtizedek során.

A következő versekben a természet megőszülése és elhervadása egyfajta rombolást, a természeti egyensúly felborulását jelképezi. Az emberiség tevékenységei közvetlen hatással vannak a környezetre, mint például az éghajlatváltozás és a természeti erőforrások kimerülése. Ezek a jelenségek szintén kutatási témákat jelentenek a természettudományok számára, és azok új irányokba terelődhetnek a fenntartható fejlődés megoldásainak keresése során.

Az utolsó részben a tavasz érkezése és az ifjúság jelképezi a megújulást és a reményt a természet és az ember számára. A természettudományok lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük a természet újraéledését és a környezeti szépséget, miközben felismerjük az emberi cselekedetek hatásait és megtaláljuk a módját, hogy a természet és az ember egyensúlyban élhessenek.

Vörösmarty Mihály "Előszó" című verse teológiai szempontból is értelmezhető. A vers kezdetén a költő arról beszél, hogy amikor ezt az alkotást írta, tiszta volt az ég, és minden a helyén volt a világban. Az ember dolgozott, a szellem működött, és a béke uralkodott. Az emberfiai reménykedtek abban, hogy a munkával elért boldogságot és megelégedettséget az emberüdv formájában megkapják.

Ezután a költő arról beszél, hogy megjött az öröm és a remény az emberek közé, készen arra, hogy új és dicsőbb teremtésként köszöntsék a világot egy szent üzenettel. Ezt a szót mélyen meghallották az emberek és az egész teremtett világ – a mélység és magasság is visszhangot adott neki. Egy pillanatra még az egész világ elállt és csendes lett, majd bekövetkezett a vész.

A versben a vész egyfajta isteni büntetésként jelenik meg, ahol vérfagylaló keze az eget és a földet is sújtja. Az emberek között pusztítást és káoszt hagy maga után, az élet elfagy, a szellemek világa elsorvad, és az ég is elsötétül az istenek dühe miatt. A vész áldozatai között ott vannak a romok között szenvedő népek és a gyámoltalan nyomorultak.

Ezután a versben átfordul a hangulat és az időjárás is megváltozik. Elérkezik a tél, csend és halál veszi körbe a világot. A föld megszürkült és elöregedett, mint egy bánatos isten, aki az emberi természet brutális voltán megborzadtva veszi észre a romokat. Majd a versben előre tekintve a tavaszra, a költő megjósolja, hogy eljön a hajfodrász (a tavasz), aki újra felélénkíti a földet. Az öreg föld vendéghajat vesz (állatok és növények formájában), és elrejtve az öregedését, jókedvet és ifjúságot mutat az embereknek. Azonban a költő rákérdez, hogy hová lettek a boldogtalan fiái, akik az élet szenvedéseit megélték.

A verse tehát teológiai szempontból azt ábrázolja, hogy az emberi tevékenység nem mindig eredményez boldogságot és béke. A vész, amely büntetés módjára jelentkezik, elpusztít mindent, ami eddig a normális és becsületes életért küzdött. Az élet megszűnik, a szellemek világa kialudt, és az isteni harag által az egész világ sötétségbe burkolózik. A vers második felében azt látjuk, hogy nincs végleges reménytelenség, mert eljön a tavasz, és újra lehetőség nyílik az életre és a megújulásra.

Bibliatudomány szempontjából a versben az Isten haragja és az emberek bűnei jelennek meg, ami büntetést vonza maga után. Az emberek arról álmodnak, hogy az emberüdv elérhető, de a pusztító vész megmutatja a világban jelenlévő gonoszságot és bűnt. Ezek az isteni büntetésnek tekinthetők.

Patrisztika nézőpontjából a vers arra reflektál, hogy az ember nem tökéletes, hanem egyszerre isten és állat. Az emberi természet kevert voltát látjuk, melyben az állati vágyak és gyarlóságok összekeverednek az isteni eredettől való részünkkel. Az ember mindig a kísértés hatása alatt áll, és ez a bűnben megnyilvánul.

Skolasztika nézőpontjából vizsgálható a versben a természeti törvények és az ember szabadsága közti ellentét, amelyek kölcsönhatásban vannak egymással. Az ember cselekedetei hatással vannak a természetre és ennek következményei lesznek. A versek elején látható, hogy az emberek dolgoznak és felelősséggel és elkötelezettséggel végzik a feladataikat. Azonban a vész beütésekor a természettel való kapcsolat megszakad, és az ember művei pusztítást okoznak.

A vers összességében azt jeleníti meg, hogy a világban jelenlévő káosz és szenvedés nem az isteni rend szerint történik. Az emberi cselekedetek hatása, az isteni büntetés és a természeti törvények összefonódása váltják ki a vészt, amelyben az emberi teljesítmények romba dőlnek. Azonban a tavasz és az újjászületés reményét mégsem veszik el a versből.