Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
     Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
     Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú?
Kiskori távolesés örökön nem szünteti a szív
     Forró érzeteit, csak kis homályba veti,
Melyből a tartós emlék életre kifejti,
     Mint hüves harmati csepp a ligetek füveit.
Elválánk, - im félbeszakadt az előbbi barátság
     S a haladékony idő bontakozásba vetett.
Mert bátor levelink hírt vinni tudának, azokban
     Csak szűk és száraz dolgok akadnak elő.
S bár hű közlőnk is, félénken járnak előnkbe,
     Mint kiket a kicsapás durva gyanúja szorít.
Miskám! A vak eset minket tova szóra, s azóta
     Sorsodat a rossz hír kétesen adja elő:
Mondják, (ha csak ugyan méltók hitelemre) hogy elszórt
     Gyenge reményidtől a könyörűltlen erő:
S a fenn végzetnek szava tilt most téged előbbi
     Pályádon buzgó szivvel eredni, - ne félj.
Ám a puszta vidék megnyugtat nyájas ölében,
     Hol majd múlt bajidon kedves örömre fakadsz,
Mint ki kemény sebbel megrakva csatának helyéről
     Megmaradott éltét szép nyugalomba teszi.
Vagy mint vésztől ment révész, ki öbölbe hevervén
     A hullámló zajt biztosan hallja, s örűl.
Így, ha megállapodol, megvethetd csended helyében
     A váras zajait s annak ezernyi dühét.
Béke magány kísér ottan, s nem dúlja szivednek
     Érzésit csapodár módon az álnok erő.
A tavasz erdőkön gyönyörödve ujítja virányit,
     Hol gyors habjaikat csermelyek öntik alá.
A szentes berkek lakosik zenegésit ajánlák
     Kényednek, suhogó lombok hüs árnyaikat.
Hogyha sütő meleget a nyár ránk hozza, Te láthatsz
     Sárga kalászokkal habzani víg teleket.
Míg mi henyén pihegünk a rest gőz s porba, Te addig
     A hűs róna között andalodásba merűlsz
S jegyzed az elmultak tűkrében előbbi ügyednek
     Szánatlan bajait, s a haladékony időt,
Mely egyesűlésünk tárgyának régi tanúja,
     S a nem várt jeleket tünteti mostan elő.
Változik ez mindég, s vele változik emberi pályánk,
     Egy kivesző támaszt Léte helyébe ezert.
S mint a Fölsőbbek szabják, úgy semmibe dőlnek
     A voltak, s kiderűl, ami homályba nyögött.
Héj! mi is álmunkból fölocsódva Hazánkkal elégszünk,
     Mely szűk volt ezelőtt, füstbe kel, ami hiú!
Hajdani képzésink komor üszke világtalan áll most
     A nem csalfa Való mostani fénye előtt.

Pest, 1818-1819


Elemzések

A vers egy baráti levél formájában íródott, valószínűleg Vörösmarty Mihály egy barátja, Udvardihoz szól. A versben fellelhetőek a romantika jegyei, például az egyéni érzelmek, az intimitás, a természetleírások és a múlt és jelen egymáshoz kapcsolása.

A versben megjelenik a múlt és a jelen találkozása, amely a szépirodalmi műfajokban gyakran megfigyelhető. A múlt szép emlékeit hozzák összefüggésbe a jelen nehézségeivel és bizonytalanságával. Az idő múlása és az emberek kapcsolatának változása is jelentős szerepet játszik a versben.

A magyar irodalom kontextusában Vörösmarty Mihály az egyik legfontosabb romantikus költő, és ez a vers is a kor romantikus jegyeivel rendelkezik, például az érzelmek intenzitásával és a természet méltatásával.

A nemzetközi szépirodalomban is megtalálhatóak hasonló témák és szimbólumok. A barátság és az emberi kapcsolatok ábrázolása, a változás és az idő múlásának ábrázolása számos műben megjelenik. A természeti leírások és a természet jelentősége szintén olyan motívumok, amelyek a világirodalomban gyakran felbukkannak.

Összességében a vers irodalomtudományi szempontból több összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban. A romantika jegyei, a baráti kapcsolatok bemutatása és az idő múlásának ábrázolása mind olyan elemek, amelyek általánosan jelen vannak a irodalmi művekben.

A vers természettudományos szempontból való elemzésekor figyelembe kell venni, hogy ez a vers a 19. század elején íródott, így nem tartalmazza a ma legfrissebb természettudományos felfedezéseket. Azonban lehetőség van arra, hogy bizonyos elemeket összekapcsoljunk a modern tudományos ismeretekkel.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a vers nem tartalmazza a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseit, hiszen a költő korában még nem voltak elérhetőek azok a tudományos ismeretek és technológiai fejlesztések, amelyek a mai kutatásokat táplálják. Ezért a vers inkább a természet és az emberi érzelmek kölcsönhatását helyezi előtérbe.

Az első bekezdésben a költő arról beszél, hogy az emlékezetben élő meleg érzések az idő múlásával homályba merülnek, de felfedezhetők az élet emlékeiben. Ezt a homályt a képzett emberi emlékezet képes felidézni, hasonlóan a hüvelykéhez, amely a harmatos fűben található.

Azután a költő beszél az elválásról és az idő múlásáról. A levelűek figyelmeztetik a barátját a nehézségekre és a szélsőséges erőkre, de nyugtatást talál a természet ölén és a visszavonultságban, ahol a csend és a béke uralkodik.

Mivel a vers nem tartalmaz konkrét tudományos utalásokat vagy részleteket, nehéz teljes mértékben összekapcsolni a legfrissebb természettudományos felfedezésekkel. Azonban az ember és a természet kapcsolatának ábrázolása és a természeti jelenségek leírása képekben, érzelmekben és hangulatokban gazdagon jelen van a versben. Ez összekapcsolható a modern tudományos kutatásokkal az emberi érzelmek és a természettudományok kapcsolatáról, valamint a természet jelenségeinek tudományos vizsgálatával kapcsolatos kutatásokkal.

Összességében a vers inkább az ember és a természet kölcsönhatását és a természettel való együttérzést közvetíti, mint a mai természettudomány aktuális felfedezéseit. Azonban a természeti jelenségek leírása és a természet érzelmekre gyakorolt hatásának szépsége a modern természettudomány kutatási területeivel kapcsolatban is releváns lehet.

A vers teológiai szempontból különböző felfogásokkal és nézőpontokkal értelmezhető. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika megközelítési módjai kiemelkedhetnek a versben, de más szempontok is érdekesek lehetnek.

Bibliai nézőpont: A versben szereplő "hűség szép neve" és "remény" határtalan érzéseket képvisel, amelyek még a kiskori távolesés után is jelen vannak. Ez a visszatérő érzés, mint a "harmati csepp" a füvekhez, a hitet és Isten hűségét jelképezi. A versben szereplő "elválás" és "rossz hír" helyzetek a sors és a végzet jelenlétére utalnak, de ennek ellenére az író bátorítást is ad a "puszta vidék" megtalálására, ahol megpihenhetünk és örömteli élményekben részesülhetünk.

Patrisztika nézőpont: A patrisztikus gondolkodásban a vándorlás és az elválás a lélek útjának és a megtisztulás folyamatának szimbólumai. Az emberi kapcsolatok elválása és a változások elfogadása a hozzáállás és a megértés útjának állomásai lehetnek. Az elmozdulást és az átalakulást tartózkodás és a csend követi, amely a szellemi elmélyülést és a belső békét jelenti. Az idő múlása és a változások elfogadása a patrisztikus szemlélet szerint az ember számára teológiai kihívás.

Skolasztika nézőpont: A skolasztika legfőbb szempontja az értelem és a racionalitás. A versben szereplő "csend" és "szív érzései" elválasztják a hűség és remény érzéseit. A "bátor levelek" és a "szűk és száraz dolgok" pedig racionális tájékoztatást és tényeket hordoznak. A skolasztika szerint az értelem és a racionalitás döntő fontosságúak, és ezek alapján kell cselekedni és döntéseket hozni.

Egyéb szempontok: Egy alternatív megközelítés lehet a vers az emberi élet és a természet ellenállásának, az idő múlásának és a változásoknak a bemutatása. Az elválás, a néma csend és a megtisztulás motívumai mind a változásokkal és a megszűnésekkel való szembesülést tükrözik. A versben szereplő tájleírások és a természet szépségének megörökítése a természet jelentőségét hangsúlyozza az ember életében. A versben megjelenő képek, mint a kalászok, csermelyek és lombok, a természet harmóniájára és a megnyugvásra utalnak.