A leány, kit Túri kedvel,
Néma most és halovány:
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.

Ajka még egy hangot ösmer,
És az a hang nyögdelés;
Szeme még egy pillantást tud,
S az lesujtott csüggedés.

Fergetegben van nyugalma,
Gyászos éjfélben dele,
Puszta síron járdalása,
Bús vadonban enyhelye.

Mégis ez nem síri szellem,
A leánynak lelke nem:
Él az még, csak képét festi
Így az aggó szerelem.

Néma, halvány és sohajtó
A lánykép, mert Túrinak
Elméjében a hű szívről
Ilyen képek rajzanak.

Fergetegben van hazája,
Síron, éjben bujdosik,
És vadonban, mert hajh Túri
Fájdalmával ott lakik.

Ott tünik fel őr eszének
E borongó árnyalak,
Képe annak, kit szivétől
Durva sorsok tiltanak.

Ez leng szűntelen körötte,
Evvel álmodik, beszél,
Ennek hallja nyögdelését,
S búja nagyságában él. -

S oh mi más a kép valója,
Mely menyekzőt tart, s felejt,
S férje karján andalogva
Össze és meg visszalejt.

Az mosolygás, ez sohajtás;
Az lángélet, ez halál;
Az örömben, ez buvában
Nyúgodalmat nem talál.

S Túri most a puszta sírról
Megdöbbenve fölriad,
S szól, hogy rá a sírok alja
Mélyen tompán hangot ad.

És a szó ez: gyászos árnyék,
Kép! mely kísérsz engemet,
Vagy ne kísérj, vagy légy olyan,
Mint ki bírta szívemet.

Fájdalomban és örömben
Őt nevelték gondjaim,
Életben s az életen túl
Őt ohajtják vágyaim.

S itt a síron esküvénk meg,
Hol most atyja szíve fagy,
Lássuk, arca oly borúlt-e,
Mint borongó kép, te vagy?

Szól s megyén, s a kép előtte
És utána s mindenütt
Fájdalommal, gyötrelemmel
És halállal jár együtt.

Most belép, és rém szemével
Melyben évek búja űl,
Hosszan és merőn, setéten,
Szívölőleg néz körűl.

Csalfa csókok esküvési
Vannak írva homlokán,
S néma bár, de rettentő szók
Lángadoznak ajakán.

Bámulattal összenéznek
Az örömnek részesi;
Csend lesz, és az idegennek
Titkát mindenik lesi.

Egy van, aki érti: a hölgy,
S föld alá, ha volna út,
Futna, de lerogy, s szivéhez
Pártos vére visszafut.

S a leány, kit Túri kedvel,
Néma most és halovány;
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.

1828 első fele