1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: »Vigyázó,
mit mondasz az
éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?«
Ilyen hiábavalóság
hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom
által
éjszaka lesz?
2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló
vigasságának
szűnésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a
Föld népe
nagyjainak?
3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig
visszarántja Valaki,
kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak
is? Az
Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de
Perazim hegyén
fölkél az Úr.
4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az
Embernek
nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését
mindnyájunkkal s a
békének szivárványhídját? Miért keresi meg bennünk, mint
a Gibeon
völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy
gonoszságainkat
egymásra tüzelje?
5. Bizony a »kegyetlen, hosszú Léviátán kígyót és
a tekergő Léviátán
kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem
látogatja meg senki. És
a »veres ború szőlőt« vérrel öntözi most
megint az Úr. Óh, miért
olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a
szeretetet
és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj,
vigyázók, hiába
vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek
arca.