Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
   "Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
   Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
   Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
   Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
   Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
   Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
   Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
   A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
   Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
   Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
   "Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
   Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
   Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
   Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
   Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
   Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
   Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
   Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
   Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
   S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
   Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
   Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
   S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
   Az egész örjöngő csoport.

(1877 júl. 21)

Stílusok

Zenget, zeng, szent harangszóval hirdet,
Imára hív, messziről zenged:
"Imára, imára!"
A hívő nép a kis templomba
Csendben lép, tömegben gyűlve, hozva
Imára, imára.

Pirosan ragyog a pünkösdi reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny és föld tele lenne.
Ezt a napot fent és lent megülik.
Ez a nap oly ragyogóan nyílik,
Mint hajnali rózsa.

De miért riadt fel? Mi zajongás ez,
Rekedt szitok és bunkó kacaj,
Hogy remeg az egyház tornya?...
Szembe Isten parancsával
Nem törődve, a szent mával,
Tovább tombol az előző, ostoba vigadalma.

"Hol van a zenész? Hegedű, vagy valami más?
Ha nem találok jobbat, a dudaszó is elég:
Ki szalad érte? Menj, Zsuzsi lányom."
"A Zsuzska maradjon! Hagyd neki békét,
Elégséges ez a pírosítós képed:
A bőröndöt majd vele húzom."

Hát íme, előkerült a dudás.
Egy gyanús, sovány, csúf szakállú öreg,
Tömlője tele fújva.
Füle mellett két kis szarva csüng,
Mintha volna neki saját szarva -
A sípja már ingadozik az újján.

"Gyere ide, istenkáromló arc!
Majd megsokallod a hátadat."
"Uraim, beszélnek bent..."
"Hát baja van neked a pogány hitnek?
Az enyém - töröm, vagy nem - ez az ünnep,
Az enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog a szája szélén,
És fütyüli nevetve a dudát,
Minden sarok táncra gerjed;
Később vidámabb, majd gyorsabb lesz,
A tánc is utána forogób, vehemens,
Ahogy kopog és felgyorsítja.

De mikor fog véget érni ez a láz?
"Hagyd abba - kiáltanak neki -, ha maradsz is!
Kihasítom a kecskedudádat."
De a zenész csak fújja,
Még vadabbul pörög az ujja -
Az egész mulatság kimerült.

Elmégy az ember, akinek a lelkiismerete rút,
"Mész? Vagy dobom - itt van a villa - beléd..."
A vasvilla kezébe ragadta.
Fut az anya, apa és a feleség:
"Apám, fiam, férjem! Elég volt már..."
S azok kezeit töri, szakadó szívvel.

Már józanul a fiú, az apa, a férj
Menne is - íme, közeleg az éj -
Nyújtják sóvárgóan kezüket;
A táncosok arcán vérkönnyek hullnak,
De a láb még mindig vadul táncol,
A tánc ördögi kedve hajtja tovább.

Mikor közelít az éjféli harangszó,
Terjeng a kénköves, fojtó szag;
Olyan, mint a szél, ami forgó port ragad:
Elűzi a táncot, dühös harci zenével,
(Mondják, a pokol tűzes mélyére),
Az egész őrült csapatot tovább.

(1877. július 21.)

Elemzések

A vers első részében Arany János a pünkösdi ünnepet és annak szépségét írja le. A második részben azonban váratlanul átadja a szót egy új szereplőnek, aki zavart okoz a templomja előtt imádkozó embereknek. Ezt a személyt egy dudás személyében mutatja be, aki szórakoztatja a népet a zenéjével és táncával.

A vers természettudományos vonatkozásaira koncentrálva, az első részben a pünkösdi ünnep szimbolikus jelentését figyelhetjük meg. Az ünnep a piros színben megjelenő virágokat és a Szentlélek látványát említi, mintha a természet is ünnepelné és részt venne ebben a szakrális alkalomban. Ez összekapcsolható a természetben előforduló élőlények és jelenségek, például a növények virágzása és az időjárás változása a pünkösdi időszakban.

A második részben megjelenő dudás és a vele járó tánc a természettel és a mozgással is kapcsolatba hozható. A dudás zenéjével és a táncával energiát és mozgást sugall, ami az élővilág és a mozgó tárgyak jellemzőinek egy részét tükrözi.

A tánc és a zenéje a versben nagyon intenzíven jelenik meg, ami arra utalhat, hogy az emberi lényeknek megvan a képességük a ritmusérzékelésre és a mozgásra. Ez kapcsolódik a modern neuropszichológia kutatásokhoz, amelyek azt sugallják, hogy a ritmusérzékelés és a zenei képességek veleszületett tulajdonságok az emberben.

A vers végén az örömteli tánc és mozgás lassan átvált tragédiába, amikor az emberek megszállottá válnak a dudás zenéje és táncuk által. Ez megjeleníti a természettudomány legfrissebb felfedezéseihez kapcsolódó agyi működés tanulmányozását, amely megmutatja, hogyan válthat át egy érzelem vagy cselekvési forma egy másikba a neurális kapcsolatok aktivitása révén. Ezenkívül az emberek viselkedése a táncban és a kénköves fojtó szag kifejezi a kulturális különbségeket a természettel való kapcsolatban, különösen a környezetszennyezés problémájával összefüggésben.

Az "Az ünneprontók" című vers Arany János alkotása, amely irodalomtörténeti szempontból is jelentős. Az alábbiakban bemutatunk néhány lehetséges összefüggést és elemzést a magyar és a nemzetközi irodalom területén.

1. Stílus és műfaj: Az "Az ünneprontók" egy óda, amely az irodalomtörténetben a líra egyik műfaját képviseli. A líra olyan irodalmi műfaj, amely a megélésre, az érzelmekre, az egyéni hangulatokra és gondolatokra helyezi a hangsúlyt. Arany János az ódát használja a táncról, az ünneprontásról és az egyház ellentmondásos viszonyáról szóló gondolatai kifejezésére.

2. Tematikai elemek: A vers központi témája a tánc és az ünnepi hangulat ellenségessége. Arany János a táncosok helyett a vallásosságot helyezi előtérbe, és az ünneprontás következményeit hangsúlyozza. Ez a téma a keresztény vallásban és a magyar népi hagyományokban is jelen van, és megjelenik például a Szent Iván-éji tűzugrás és a katolikus pünkösd ünnepei kapcsán is.

3. Szimbolikus elemek: A vers számos szimbolikus elemet használ, amelyek segítenek megérteni az üzenetet és a versek mögött rejlő mélyebb értelmet. Például a harangszó, mint a vallás és a templom jelképe, a pünkösd piros színe, amely a Szentlélek jelenlétét jelzi, és a dudás, aki a megtévesztés vagy az ördögi befolyás personifikációja lehet.

4. Nyelvi elemek: Arany János a versben jellegzetes nyelvi elemeket használ, amelyek hozzájárulnak az irodalmi értékhez és a vers hatásához. Fontos figyelembe venni a vers ritmusát, rímképleteit és az esztétikai hatást. Az idők képzetét is megtalálhatjuk, például a "Hajnali rózsa" és a "tűzzel, Szentlélekkel" használatával.

5. Intertextualitás: Az "Az ünneprontók" versben megjelennek olyan elemek, amelyek összefüggésben lehetnek más irodalmi művekkel vagy szerzőkkel. Például a vershez kötődhetnek az antik görög vagy római ódák, valamint Arany János korabeli európai költők művei is.

6. Társadalmi és történelmi kontextus: A vers az 1870-es években született, ami olyan társadalmi és történelmi környezetben történt, amikor az egyház és a hagyományok helyzete megkérdőjeleződött. Az ünnepek, a vallásosság és a népi hagyományok ellenséges viszonyban voltak a modernitás, az urbanizáció és a társadalmi változásokkal.

Ezek a példák néhány lehetséges irodalomtörténeti és irodalomkritikai elemzési szempontot mutatnak be az "Az ünneprontók" című vers kapcsán. Fontos megjegyezni, hogy az elemzéseket a vers több dimenziójával és kontextusával lehetne még kiegészíteni.

Arany János Az ünneprontók című verse egy vallásos témát boncolgat, amelynek teológiai szempontból több értelmezése is lehet. A versben megjelenik a hívő nép imádkozása, valamint az ünnep (a pünkösd) szimbolikája is. A következőkben részletesen elemzem a verset, és kitérek a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira is.

A vers kezdetén megjelenik a szent harangszó, amely arra hívja az embereket, hogy imára gyűljenek össze. Ez a megfogalmazás a bibliai szövegekre utal, amelyekben több helyen beszélnek az imára hívásról és a gyülekezetekben való imádkozásról. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a következő sorban a jambor nép a "kis helynek" jön össze imára, amely talán a keresztény közösséget jelképezi.

A következő részben a vers leírja a pünkösd szépségét és az azt kísérő tűzzel, valamint a Szentlélekkel kapcsolatos szimbolikákat. Ez a rész szorosan kapcsolódik a bibliatudományhoz, ugyanis a pünkösd eseménye a Bibliában is megtalálható, amikor a Szentlélek leszállt a tanítványokra. A pünkösdi esemény részleteiről Lukács Apostol cselekedeteiről szóló könyvében olvashatunk.

A következő részben felmerül a kérdés, hogy miért riadnak fel a hívők és miért hangzik el a "ördögi zaj" a templom tornyából. Ez az elem utalhat a patrisztika és a skolasztika nézőpontjaira is. A patrisztika időszakában az egyházat és a hívőket gyakran támadták a pogányok, illetve más vallások hívei. A pogányok gyakran gúnyolódtak az egyház által tartott ünnepek miatt, amelyeket ők meggondolatlannak és ostobának tartottak. Ebben a részben az ünnepet zavaró és megvető attitűdöt ábrázolják.

A vers további részeiben a tánc és a dudaszó kerül fókuszba, és láthatjuk, hogy a dudás képes a táncot folytatni, még akkor is, amikor a többiek már kimerültek. Ez a rész is kapcsolódhat a skolasztika nézőpontjához, amely az elmét és a testet is működésben tartó (vagy nem működésben tartó) erők kérdéseivel foglalkozik.

A vers utolsó részében pedig a táncosok kimerülnek és a helyzet már olyan súlyossá válik, hogy az emberek öklözik és megtámadják a dudást. Ez az elem az ünneprontók megvetését és haragját tükrözi, amelynek teológiai vonatkozásban több értelmezése is lehet. Az egyik értelmezés szerint az ünneprontók a hitetlenség és a pogányság szimbólumai, akiket a hívők elítélnek és elutasítanak. Ezzel a nézőponttal az üzenete a versnek az lehet, hogy az ünnepek és az istentiszteletek áhítatukban és tiszteletükben különbözőek, és ezt a különbséget meg kell értenünk és elfogadnunk.

Összességében tehát Arany János Az ünneprontók című verse többféle teológiai aspektust boncolgat, és számos összefüggésre utal a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira. A verse vallásos témája és a nézőpontok sokrétűsége miatt számos értelmezést kínál a teológusoknak és az érdeklődőknek.