Ki nékem álmaimban Oh! mert hiába költ már Igen, a hír halálod Majd elragadja tőlem Hány bús alakban látom II Behantozatlan áll S hazám leányi közt (1851)
|
III De nyugszik immár csendes rög alatt, Mely annyit érze, hamvad a kebel, A lázas álom, a szent hevülés, Mely a jelenre hág, azon tipor De jól van így. Ő nem közénk való - A könny nem éget már, csupán ragyog; Gyakran, ha az ég behunyta már szemét, Szobámba leng az a nyilt ablakon, Hallom suhogni könnyü lépteit S döbbenve ismerek fel rajzomon "Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: És áldom azt a láthatatlan kezet... (1855 jún.)
|