Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely
lassankint
mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló
fogai közt.
És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak.
Amikor Erdélyben
bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a
sziklás
emelkedéshez, szemben a havassal -- fehér sziklák voltak,
magányos
fehér sziklák, egészen kívül a városon -- olyan szomorú --
-- semmit
sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a
köveket, és
lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a
felhőket, amelyek
alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna -- nehéz és darabos,
töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a
felhők,
-- minden hideg és kopár -- minden oly ásványi,
minden élettelen
-- a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör
felhők, fehéren,
mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az
élet,
nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis
sebe
a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen
eleven,
hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben,
tornyosodó
föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt -- mert
szinte már rám
estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a
végtelenben!
És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos,
fehér
felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros
foghúsából.
Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a
vörhenyes
föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt
fogain jártam
én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött
lefelé. Csöpp
meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a
kemény
sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak
közeledtek!
A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.
Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, -- akik közt
örökké
vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok,
az iszonyú
Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy
Közöny, az
Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy
élet vagy te
is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási
Őrölő? Engem a
fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők,
kik e vak
fogakból házakat faragunk magunknak.