Te a setét erdők vadonjain
Szeretsz álmodozni, oh
Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
Nyögdelő lágy szellő néked
harmónia.
A felhőkbe nyúlt gránit ormai
S az elzárt völgy néked
legkedvesb nézőhely,
A halvány hold s gót falak kormai
Bájolnak tégedet mágusi erővel.
A mohosúlt sírkövekre ledűlsz,
S mély lelkesedéssel emeled
hárfádat,
Az őszült kor képeibe merűlsz,
S édesen elsírod bús
elégiádat.
A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti
rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendőt s a multnak
óráit.
Oh, te voltál eddig biztos társam!
Te intéztél engem józan utaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
Sátorodba intél csendes
alkonyidon.
Te vontad bé az ifjú húrjait
Egy csendes búsongás gyászos
fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
Magányos örömid szép
holdvilágával!