Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!


Stílusok

Száznegyvennyolc munkásra

     A csendes cél, a pihenés

Kiáztatja a fák lombjait a csend, lassú

     Sorra sodor haza.



Száznyolcvan csiga húzvalamásra

     A bújos árva, a bánatom,

Elfeledsz húzódni belém, lassú

     Lassú hymnusból árad.



Mint elhagyatva hagytad érte, hogy

     Legyen velem újra, csupa szépség,

Gyöngéden nézz belém, hogy megemlékezzem

     Sírva, ha kell, ismét.



Ó, csak a varázsát hagytad volna

     Nekem, csak azt magát,

Most a panasz elmaradna,

     Gyászos énekem.



Hagyj el, óh Reménység! Hagyj

     El engemet,

Mert ez a keménység úgyis

     Eltéphetetlen.



Érzem: e kétségbeesett

     Volt erőm fennhagy,

Fáradt lelkem égbe igyekszik,

     Testem pedig a földbe süllyed.



A szél széllel futó,

     Tarka emlékképek!

Kedv! Remények! Lillák!

     Isten veletek!

A reményhez

Földi lényekkel játszó,
Mint égi csoda tündököl,
Istenségnek látszó,
Csalfa, vak Remény!

Ki teremti magának
A boldogtalan,
Mint védangyala, feszeget
Minden határtlan.
Simára csiszolt ajkaid,
Mit kecsegtetsz hozzám?
Miért nevetsz felém?
Miért csepegtetsz kétes reményt
Még most is belém?

Csak maradj magadnak!
Te voltál biztatásom,
Hittam szép szavadnak,
Mégis átvertem.

Kertem tele van nárcisszal,
Mint tündöklő virágmező,
Csörgő patakokkal,
Fáim élettel.

Ezer virággal szórtad
A tavaszomra,
Égi örömöddel megtöltve
Az egész életemet.
Gondolataim, mint méhek,
Repkedtek, mint szorgos méh,
A friss melegben, a rózsák
Felé szálltak szárnyat eresztve.

Egyetlen hiányod volt,
Hogy Lilla szívét kértem,
S meghallgatta imátom az ég.

De jaj, a friss rózsák
Elhervadtak,
Forrásaim, zöld fáim
Kiszáradtak,
Tavaszom, vígságom
Telia búrába borult,
Régi jó világom
Méltatlanra hullt.

Óh, csak Lilla ne hagytál volna el,
Csak magamnak hagytad volna őt,
Nem panaszkodnék most,
Nem énekelnék gyászos éneket.
Karjaiban felednék minden bút,
A gyöngykoszorúkat nem irigyelném.

Hagyj el, ó Reménység!
Hagyj el engem!
Mert ez a keménység
Mindenképpen eltemet.
Érzem, ez a kétely
Erőmet elhagyta,
Fáradt lelkem az ég felé,
Testem a földbe vágyik.

Számomra már a rét nélkülözhető,
A mező kiszáradt,
A zengő liget üres,
A nap elmerűlt az éjszakába.

Bájosan lágy trillák!
Színes képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten veletek!


Elemzések

A vers a remény hiábavalóságát és csalárdságát fejezi ki. Az első részben a Reményt az Istenségnek nevezi, amely a boldogtalanságunkra teremt minket és folyton bókolva csal meg minket. Ez a rész arra utalhat, hogy az emberi hitek és remények gyakran illúziók és megtévesztések lehetnek.

A második rész a természet közelségében éli meg a reményt. A szerző megemlíti a nárciszt, patakokat, fákat és virágokat, amelyekkel a tavaszt és a boldogságot hozza el az életébe. Ebben a részben a természeti elemek a frissesség és élet adása jelentését hordozzák.

A harmadik részben azonban a friss rózsák elhervadtak, a források és fák kiszáradtak, és az egész világának szépsége és boldogsága megrongálódott. Ezzel a részvel a természet változékonyságára és törékenységére utal, ami a reményben való hittel ellentétben csalódást és veszteséget hoz.

A vers végén a szerző megszólítja a Reménységet, hogy hagyja el és temesse el őt, mert elveszítette erejét és vágyik a testének eltemetésére. Az emberi remények és vágyak elhalványulása és vesztesége összekapcsolódik a természettel, amelynek változékonysága és törékenysége a remények és vágyak hiábavalóságát tükrözi.

Azonban fontos tudni, hogy a vers nem konkrétan természettudományos felfedezésekhez kapcsolódik, hanem az emberi érzelmekhez és a természet által megidézett érzetekhez.

A versben szereplő "Remény" szó szimbolikus értelmezése az alábbiakban teológiai szempontból vizsgálható meg:

Bibliatudomány: A "Remény" isteni tüneményként van ábrázolva, amely az emberek számára csalfa és vak. A boldogtalan emberek teremtik maguknak, és bókolnak neki, mint védangyalnak. Ez azt jelenti, hogy a remény a megtévesztés és a hamisság jelképe lehet, amelyet az emberek keresnek és tisztelnek, de valójában nem biztosít valódi vigaszt és boldogságot.

Patrisztika: A patrisztikus szemlélet szerint a versben ábrázolt "Remény" csalfa és vak, mert az emberek ahelyett, hogy Istenre bíznák magukat, a földi dolgokban és értékekben keresik a boldogságot. Az emberek által teremtett remény csalódást és csalást hoz, amely megtéveszti az embereket a valódi isteni reménytől való elfordulásra.

Skolasztika: A skolasztikus teológia szerint a "Remény" az ember természetéhez tartozó érzelmi és intellektuális vágy, amelyet Isten teremtő módon tesz az ember szívébe. Az emberi remény azonban korlátozott és sebezhető, és általában földi dolgokra és vágyakra irányul. Az igazi remény csak akkor valósulhat meg, ha Istenbe és az örök életre irányul.

Ezen kívül a versben megjelennek még más teológiai fogalmak és kifejezések is, mint például az "Istenség", amely az Isteni tüneményt jelképezi, valamint az "ég" és "föld" ellentéte, vagy az "égi boldogság", amely Isten áldását és jelenlétét szimbolizálja. A versben megjelenik a hit fontossága is, amely először a remény tárgya, majd a gyászt ének formájában fejezi ki. A vers végén pedig az elhagyatottság és a kétségbeesés jelenik meg, amelyeket a Remény vagy Istenség elhagyása okoz.

A versnek több lehetséges irodalomtudományi szempontból történő elemzése van, mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.

Magyar irodalom:
- Csokonai Vitéz Mihály a korai romantika legjelentősebb költője és drámaírója Magyarországon. A versben szereplő érzelmek és a romantikus vonatkozások jól illeszkednek a korabeli romantikus irodalmi irányzathoz. Ez magában foglalja az érzelmek túlzott kifejezését, az álmodozást, a természet szépségét és a végzetes sorsot.

Nemzetközi irodalom:
- A versben fellelhetők néhány olyan motívumok és témák, amelyek általánosan elterjedtek a nemzetközi romantikus irodalomban, például a remény és az álom jelentősége a boldogságnak és elégedettségnek az emberi életben. Ezek a motívumok megtalálhatók Kelet-Európától kezdve a Nyugat-Európaig, beleértve az angol romantikusokat és német költőket is.

- A természeti elemek nagy jelentőséggel bírnak a versben, amelyek a romantikus költészet egy másik fontos témájához kapcsolódnak. A kapcsolat a természettel és a természet szépségével az emberi érzelmek és élmények bemutatásához gyakran megjelenik a romantika irodalmában.

- A szerelem és a romantikus kapcsolat témája különösen hangsúlyos a versben. Ez a romantika egyik meghatározó elemének tekinthető, amely az emberi érzelmek intenzitását és az emberi kapcsolatok szenvedélyét hangsúlyozza.

- A versben található a beteljesületlen szerelem motívuma, amely szintén jellemző a romantika irodalmára, amely gyakran a természeti elemeknek és az emberi sorsnak a metaforikus képzetekkel való összekapcsolásával jelenik meg.

- A remény és az álmodozás, valamint a remény elvesztése és kiábrándulása olyan témák, amelyek nemcsak a magyar romantika irodalmában, hanem a nemzetközi romatikában is gyakran előfordulnak. A romantika egyik fő jellemzője a vágyakozás és a vágyak elérhetetlensége.

Ezek az elemek és összefüggések mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén előfordulnak, és segítenek megérteni és értelmezni a verset irodalomtörténeti és irodalomtudományi szempontból.