Csokonai Vitéz Mihály

Questo fu il premio del mio lungo amore.
Vicini.

A szép Jeanettéhez

Kisasszony!

     Sem a hiú kacéroknak, minémű ama záporbeszédű Stutzer s amaz
agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok én: mert
ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A múzsáknak
legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem fel akik
éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a
szép lélek mosolyog ki, szóval: akik olyanok, mint a kisasszony, hogy
itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.

Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt,

     Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg
jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az
asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által
ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a poétákat
férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek
tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még
előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára.

Me iuvat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea.

     Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl
lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános filemile,
Látatlanúl zeng őkörűltök. És a kisasszony, tudom, oly jó érzésű lesz,
hogy néha a kűlfőldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok
madárkái felé is fordítani.

     Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni,
s megjutalmazni azzal, amit nevesszívű Borbély-ja, ezerekért nem adna
életadó pillantásával.Úgy igyekeztem, hogy belsője, külsője méltó
légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz.

     Magamat ami illet: az én kűlsőm olyan, mint a magának hagyott
természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik
és teremt. Csókolom kezeit!

Megúnta Márs a harcoknak
     Orrprüszköltető porát,
S elhagyá a bajnokoknak
     Vérbe fördött táborát.

Ama zőld hegyek mellyékén,^[1]
     Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén
     Sajó végig folydogál,

Széjjelnézett egy szép este
     És oly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
     Nyúgodjon egy keveset.

Úgyis Vayt^[2] jól esmérte
     E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte volt érte
     A nemesség fegyverét.

És aki most azért vájja
     Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
     Az ágyúk éh gyomrait.

Itt akart hát megpihenni
     A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
     A feldúlt várak szene.

Ruháját leterítette
     A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette
     Egy vén fűzfa gallyain,

Melynek ritkás árnyékára
     A hold ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára
     Irtózva tekingetett.

*

Nyúgodj, szelídíthetetlen
     Isten! nyúgodj egy kicsint,
Majd a trombiták kegyetlen
     Hangja ismét kardra int.

Nyúgodj! ím a lármás hadnak
     Fegyvere most nem zörög,
Csak e patak zúg s álmadnak
     Únszolására csörög.

De ébredj fel! a cserébe
     Egy szép szűz megszólala,
Jön a kedves-kellő Hébe!^[3]
     Az ifjúság angyala.

Ébredj! ím, zőld pálmaágot
     Tart kezében s hozzád jő,
Hogy a vitéz bátorságot
     Benned megtisztelje ő.

*

Úgy van: Mársnak homlokára
     Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára
     Egypár csókot vét a szűz.

Megkötözi friss rózsával
     Vasba burkolt karjait,
S Vénus övszorítójával^[4]
     Megbékózza lábait.

"Kelj fel, vitéz! (úgymond néki)
     Esmérd meg érdemedet,
Ím, a Vénus ajándéki
     Megtiszteltek tégedet."

Felkél a táborok atyja
     E szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja
     És a szép szűznek így szól:

"Légyen Borbély kapitányé^[5]
     Ez a pálmakoszorú,
Rózsád a legszebb leányé:
     Engem vár több háború.

Most jőjj velem." E szavára
     Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára,
     Hol az a Vay^[6] lakott,

Ki hajdan mint politikus
     Tűndöklött a hazába.
Most, mint egy magyar Atticus,^[7]
     Nagyobb önnön-magába,

Kinek szárnya alá vonja
     A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja
     Úgy nézi, mint csillagát.

*

Borbélyt, ki már Zsanétjával^[8]
     Szép reményjét érlelé,
Nemesszívű barátjával^[9]
     Mávors éppen itt lelé.

Jósa tartá a leánynak
     S a vitéznek karjait;
Szól Márs és a kapitánynak
     Nyújtja pálmaágait:

"Hozzám mindenkor hív voltál,
     Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál;
     Munkát győztél: ember vagy!

Felhágtál a becsűletnek
     Oly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek
     Késő vénségekbe is:

Mondj tehát válét a hadnak,
     Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak
     És a békességnek élj.

Nesze ez a véres pálma,
     Amelyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma,
     Óh nemes bajnok, terád.

Zsanét ez, kinek szemében
     Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében
     Arany időd várhatod.

Letörli bársony hajával
     Poros izzadságodat,
Csókolván rózsaszájával
     Gondlepte homlokodat.

De még, hogy próbára végyem
     Férfi-szíved várfokát
S annál édesebbé tégyem
     Íly szép kincsed birtokát,

Kerengést hányok célodba,^[10]
     Meggátolom útadat,
Ha nem csüggedsz szándékodba,
     Elnyered várt váradat.

Tűrve méltó feltalálni
     Egy halandó gráciát,
S katonadolog kiállni,
     Fiam, a strapáciát."

*

Hébe a fűzér rózsával
     Mindjárt öszveköti hát,
A vitéz pardupéjával
     A szép kisasszony haját,

Sőt kezeket is kezekkel
     A rózsanyűgbe veti
S mond: "Nem cserél istenekkel,
     Aki egymást szereti!^[11]

Truccoltok a halandóság
     Nyomorúlt határain,
A kölcsönös hajlandóság
     Hord a menny tornácain.

Kérdjétek meg a hazának
     Terhétől fáradt Vayt,
Ki adott erőt vállának,
     Édesítvén bajait?

Nem az ő szíve felének^[12]
     Ritka tálentoma-é?
Nem a Zsanét szép képének
     Szép originálja-é?

Úgy van: az eltikkadt virtus
     Megújítja erejét,
Midőn egy szerelmes mirtus
     Hűsíti forró fejét.

És te, szép szűz, örűlj néki,
     Hogy vitézhez kapcsolnak,
Mert leghívebb martaléki
     A vitézek Ámornak.

Lám, hogy a szép asszonyságnak
     Róma is lágy rabja volt,
Aki előtt fél világnak
     Térde hajdan meghajolt.^[13]

Te is e hódíthatatlan
     Szíven uralkodni fogsz,
Mihelyt hasonlíthatatlan
     Képeddel rá mosolyogsz.

Szeresd; mert akik becsűlni
     Tudják a vitézeket,
Tudnak a hazának szűlni
     Ők is vitéz gyermeket.

Kívánom is, díszesedjen
     Két nemes ház véletek.
S országunk egykor kérkedjen,
     Hogy hérókat szűltetek,

Kedves nevetek dícsérjék
     Annak késő fiai,
És ebben is megesmérjék,
     Hogy közjóra élt Vay!"

*

Jósa pedig, hogy szent célját
     A két pár elérheté,
Barátját és barátnéját
     Csókokkal hintegeté.

Mondván: "Húgom, ma rád szálla
     A boldogság, úgye jó?
S úgye drusza, nincsen nála
     Szebb kapitány-penzió?"

*

Dieux! De quels doux plaisirs s'enyvrent deux époux.
Dont l' Amour a formé la chaine fortunée!

Berquin

*