Csokonai Vitéz Mihály

- - - - - - - - - - - - - - - - - -
A ti szavatokra lelkem felhevűle,
     És Vásárhely kies halmára repűle,
Melyről végignézvén a székely főldeken,
     A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt,
     Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt,
Színűltig tőlt édes hazámnak képével
     És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára,
     Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.^[1]
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
     Mint ha az emberség tüzétől fellobban,
S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát,
     És a természetet, mint egy közös anyát,
[Emberűl tekinti a főldnek népeit,
     Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,]
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
     S az egek tisztébe beléavatkozik?
Óh, emberi szívnek állhatatlan volta!
     - Így szólék magamban) óh, már amiolta
E főldön értelmes porképek mozganak,
     Mennyi változások, hány scénák voltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek szíve,
     Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve;
De miatta hányszor kellett e világnak
     Piaccává lenni minden gonoszságnak?
Ha egy ember támadt, aki áldást ontott
     Embertársaira, száz volt, aki rontott;
Ha sok század alatt egy nép addig hága,
     Hogy már mennyországgá lett az ő országa,
Egy nap a hódító véget vetett néki,
     S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú a szél... az éjszín haboknak^[2]
     Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak,
Arról jő, amelyről a dákok^[3] főldére
     A scythák bajúszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é
     Azt a Volga síkját, mely volt az Árpádé?
Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak?^[4]
     Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abb' a sírhalomba,
     Melyhez közelítünk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik,
     Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő tudósai,
     S fókákkal pezsegnek London tört tornyai.
Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,
     Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost?
Vagy nagy birodalom fényétől súgároz,
     Vagy benne két-három medvefi kopároz?
Csuda gondolatok, kétséges jövendők,
     Változó országok, emberek, esztendők!
[Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon,
     Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,]
Múzsák, kik e várnak alját megűltétek,
     Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi főoka annak,
     Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,
     Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,
     Ott holt csendesség űl az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat!
     Két démon, mely minden szépet, jót feldúlat,
Mely a kegyetlennek botot ád kezébe
     S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe,
Mely a babonának felhozván fellegét,
     Elzárja a napnak fényét és melegét,
S hideg homályában oly csudákat tészen,
     Melyek az észcsírát elfojtják egészen.
Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,
     Ami téged, ember, magad kárára hív,
Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan,
     Ott az emberi sors megsirathatatlan. -
Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely
     A világ abroszán legkritikusabb hely,
Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt,
     A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt
Középpontban lévén, tisztán kimutatja,
     Milyen még az ember s főldünk ábrázatja.
Itt van a legvégső óltára Pallásnak
     Az emberiségnek, a csínosodásnak;
Ezen túl keletre nevet a szép Moldva,
     De a termés-elme^[5] nincs mással megtoldva;
Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,
     Vad tatár lovagol gazos pallagjain;
Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit,
     Túl a mongol futja salétrom pusztáit;
Azon túl lakoznak a mandsuk fiai,
     A tarka tigrisek s a hajnal lovai.^[6]
Ezek mind okosak; emberek, de vadak,
     Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme
     Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e népeket,
     E világnak felén elnyúló főldeket
Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre
     A még bóldogtalan félig emberekre!
Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé,
     Hol már a népeket az ész felnevelé,^[7]
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
     Hol érzeni kezdik már a napvilágot,
Járd el Germánia hajdani Bakonyját
     És csudáld most benne a múzsáknak honnyát,
Lépj a franciáknak kimívelt kertébe
     S a pérui kincsek negédes csűrébe,^[8]
Hol a másik tenger kékellő kárpitja
     A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja:
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,
     Látván, hogy az ember emberré kezd válni?
Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong,
     S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét,
     Melyben a kincseket kurkássza szerteszét,
Sőt számos rajt bocsát a messzi határra,
     A Bengala s Boszton virágzó partjára;
De túl a szelíd dél áldott határain
     Nézd a barna népet forró homokjain,
Vagy hever s éhezik a paradicsomban,
     Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban.
Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak,
     Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak.
Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára,
     Hol öszvefut a jó s a gonosz határa,
Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik,
     Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,
     Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja,
Akinek díszére építsél templomot,
     És a vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele oly lelkekkel termékeny kebeled,
     Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának
     A bíztató egek gyámolúl adának.
Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
     Már Európában csak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek:
     "Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
     Forr szívetekben a dicsőség szerelme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
     S a békesség édes hasznát munkáljátok.
A durvaság ellen közös kötést fonjunk,
     S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk."
Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
     Túlsó határin is már megindúlának,
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
     S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
     Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
     S a csángó^[9] magyar is polgártársunk lenne!

*