Olyan érettnek vágyom ezt a versem,
mint ízes alma szeptemberi fán.
Nem kell a játék, sem a régi verseny,
lelkem erős bort s tompa fényt kiván
s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen
s békét, milyen a fektető diván
s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén
összhang ragyog a homlokán s a mellén.

Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj,
hullámaiddal folyjál szét remegve
s a bronzos lámpafényben úgy oszolj
el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.
Lassan készülj el, szépséges, komoly
nagy költemény, magadat szövögetve,
soronkint nőve csak naponta, hogy
megfontoltan és bölcsen gazdagodj.

El ne feledd, hogy minden csak jelenség,
tünékeny ábra, ideiglenes
s ha volna is a szenvedélyben fenség,
elég volt már s többé nem érdemes:
multtal babrálni oly könnyűnek essék,
mint hózimankós este kellemes
szobában ülni, míg a tűz leroskad
s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat.

Így énekelj egy drága gyermekév
muskotály-ízű, serdülő szakáról,
melyet megölt a fagy, kiölt a hév
s tőlem időtlen messzeség határol.
Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,
mely zöld homályba ringat, jó a máról
levenni gondjainkat s hajdani
tisztább vizek felé pillantani.

Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szülők -
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.

Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dicséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.

Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
merengő nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a "Szűzimája" és a "Für Elise"
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!

A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelettől nyugatig.

Jézus kiált fennszóval: - Éli, Éli,
lamma sabaktani! - Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár; a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. - Ne menj! -
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.

Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki "hármunk közt a legnagyobb",
anyuska is legföljebb huszonhárom.
- "Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!" - írja nagymama.

Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
agg csöndedből ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart -
kanyargó, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.

Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.

Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.

Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.

(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)

Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet.
- Él! Él! Halljátok, él! - sikoltja most a
boldog igét és elalél. - Vizet! -
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés - Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.

...S még mennyi emlék!... Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán Futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben főbeverne:
- Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! -
(Ott kellett éppen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)

Öcsi száguld a láncos kút körül.
- Gyű te! - csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel - senki meg ne lássa, -
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.

Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
rémült anyámnak: - Indul a vonat
s az a kölyök sehol! - Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.

A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
- Fiam! Fiam! - felém tárult kezek...
A sok riadt szem rettegést palástol...
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.

Elemzések

A vers irodalomtudományi szempontból több szempontból is érdekes. Az első szempont a vers formája és szerkezete. Ez egy hagyományosan verselő vers, ami azt jelenti, hogy a sorok rímezik egymást, és a ritmusuk is rendszeres. A versben 8 sor van minden versszakban, amelyekben az ABABCCDD rímképlet látható. Ez a versforma a magyar szépirodalomban is használatos.

Másodszor, a vers mondanivalója és hangulata is figyelemre méltó. A vers az idő múlásáról, a múltba való visszatekintésről és az emlékezés fontosságáról szól. A költő visszaidézi a gyermek- és fiatalkorát, emlékezik családjára és múltjára. A vers hangulata melankolikus és nosztalgikus, tele emlékekkel és érzelmekkel.

Harmadszor, a versben ismerjük meg a költő saját életét és környezetét. A költő Dsida Jenő, aki ismert magyar költő és író volt a 20. században. A versben felidézi a saját családját, a városát és azokat az eseményeket és embereket, akik hatással voltak az életére és írására. Emellett említést tesz a világháborúról és annak hatásairól is.

Végül, a versben ismerkedünk meg más irodalmi művekkel és szerzőkkel is. A költő több alkotásra utal, például Jules Verne regényeire és Jókai Mór művére. Ez mutatja a költő széles irodalmi ismeretét és befolyását.

A magyar irodalom területén a vers hagyományosan verselő formát használ, ami felidézi a klasszikus magyar költészet hagyományait. Ugyanakkor a vers témája és hangulata egyedi, és a költő személyes élményeire és érzéseire épít.

Nemzetközi irodalom területén is találunk hasonló témájú és stílusú műveket. Például a visszatekintés, az emlékezés és az idő múlása témája gyakran jelenik meg a világirodalomban is. Egyes művek, mint például Marcel Proust "Az eltűnt idő nyomában" vagy Gabriel Garcia Marquez "Száz év magány" hasonló módon feldolgozzák a múltat és az emlékeket.

Összességében elmondható, hogy a vers irodalomtudományi szempontból számos érdekes aspektust kínál a magyar és nemzetközi szépirodalom területén. Formája, témája és hangulata mind fontos elemek, amelyek hozzájárulnak a versek értékeléséhez és megértéséhez.

A vers kezdetén Dsida Jenő arról beszél, hogy érettnek, kiforrottnak szeretné látni a versét, mint egy érett alma szeptemberi fán. Ez a gondolat a természetben megtalálható életszakaszokra utal, ami összefüggésbe hozható a mai biológiai kutatásokkal és a sejtciklus elméletével. A sejtek életük során különböző folyamatokon mennek keresztül, mint például a növekedés és érés, amik meghatározzák az életciklusukat.

A második részben a versben megjelenik a természetes környezetben lévő hangok és elemek, mint például a mély gordonka és az eloszló lámpafény. Ebben a részben a hangok és a fény a hullámokhoz hasonlítanak, és a mai fizikai kutatások során a hullámok különböző aspektusai kerülnek vizsgálatra, például a hanghullámok vagy az elektromágneses hullámok.

A következő részben a versben a múlttal való foglalkozás és a múlttal való szembenézés is említésre kerül. Ez összefüggésbe hozható a történelemmel és az örökségünkkel foglalkozó kutatásokkal, ahol a múlt eseményei és hatásai a jelenre és a jövőre is hatással vannak.

A vers további részeiben a természeti jelenségek és a világ eseményei közvetve jelennek meg. Például az évszakok változása, a naplemente és a tenger hullámai mind olyan természeti jelenségek és folyamatok, amikkel a természettudományok foglalkoznak.

A versben továbbá említést tesznek a családtagok és a gyermekkor emlékei, amik személyes élményeket jelentenek. Ez összekapcsolható a pszichológiával és a memóriával foglalkozó kutatásokkal, amik a személyes élmények hatásait és emlékeiket vizsgálják.

A vers vége felé Dsida Jenő a történelemmel foglalkozik, és említi a világháborúval kapcsolatos eseményeket és azok következményeit. Ez összekapcsolható a történettudomány és a politikatudomány kutatásaival, amik a történelmi események és a társadalmi hatások elemzésével foglalkoznak.

Összességében a vers a természeti jelenségek, a múlt és a személyes élmények közti kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, és számos olyan témát érint, amik relevánsak a mai természettudományos kutatásokkal és felfedezésekkel kapcsolatban.

A vers teológiai szempontból is értelmezhető, és több szempontból is kapcsolódik a bibliai és teológiai témákhoz. Az alábbiakban részletesen kifejtem az összefüggéseket a bibliatudomány, patrisztika, skolasztika szempontjaira is, de emellett más nézőpontokat is figyelembe veszek.

A vers első része arról szól, hogy a költő érett és mély érzelmeket szeretne kifejezni a versem formájában. Ez a kifejezés összekapcsolható a bibliai szövegekkel, amelyek mély és szellemi tartalommal vannak megtöltve. A bibliatudomány vizsgálja az ilyen történeteket és szövegeket, és megpróbálja értelmezni őket.

A versben említett "lelkem erős bort s tompa fényt kiván" utalhat a vallási tapasztalatokra és az isteni jelenlétre való vágyra. A bibliai szövegekben gyakran szerepelnek olyan képek vagy kifejezések, amelyek a borral és a fényekkel kapcsolatban állnak. Az ilyen képek vagy kifejezések a patrisztika és a skolasztika idején is nagy hangsúlyt kaptak, és a teológusok gyakran értelmezték őket.

A vers második része arról szól, hogy a költő készül a nagy költeményre, amelyet napról napra épít és gazdagít. Ez összefüggésbe hozható az apologetika és a szentírás értelmezésével. A patrisztika idején a teológusok és a hittudósok arra törekedtek, hogy megerősítsék a hitet és megmagyarázzák a szentírást.

A vers harmadik része arról beszél, hogy minden csak jelenség, és nem érdemes ragaszkodni hozzá. Ez összekapcsolható a skolasztika nézőpontjával, amely a hit és a tudás közötti összefüggéseket vizsgálja. A skolasztika időszakában a teológusok és filozófusok azt kutatták, hogy hogyan lehet a hitet racionális érvekkel indokolni.

A vers negyedik részében a költő a gyermekkori emlékeket és a múltat idézi fel. Ez összekapcsolható a patrisztikus és skolasztikus teológia gyakorlatával, amelyek a hagyományokra, az egyházatyák tanításaira és az isteni gondviselésre épültek.

A vers végén a költő a vallási és politikai konfliktusokra utal. A Jézus kiáltása és az apja hadba vonulása a második világháború idején történt eseményekre utalhatnak. A vallási és politikai konfliktusok és a szenvedés témája rendszeresen megjelenik a bibliai szövegekben, és a teológusok és filozófusok is folyamatosan vizsgálják ezeket a témákat.

Összességében a vers teológiai szempontból több szempontból is értelmezhető. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjai mellett más teológiai megközelítéseket is figyelembe vesszük, amelyek a versben megjelenő vallási és metafizikai témákra vonatkoznak.