Dsida Jenő

I.

A mezők csendben remegnek,
Az éj feketéje sem tör meg,
Nem hasad ketté, mint a vörös
Rozsdaszín árny búgó trombitája.

Fényesen kék a hó, az úton
Ezüsthullámok száguldanak.
Aki rá lép, magától repül
Édeséhez, elragadják a fények.

Mennyi fenyő ropogva törik!
Mennyi szép pásztorleány tűnik el:
Mosolyuk még gyengén világít,
Aranyhajuk utánuk füstölög.

De én itt maradok.
Arcom fehér, mint a titok,
Mely mindig holnap lesz eljövendő,
Ujjaimból szivárog a vér.

II.

A kovácsműhely előtt
Tűzpiros a hó:
Odabent emberek kalapálnak,
Lángoló lángok között.
És én fenyőág illatot szagolok,
Ezen a bolond faluban sétálok,
Üvegcsengőkkel csilingelek,
Szeretek és csodálkozom.
Mindig van itt vendégem,
Aki izgat, akit nem látok,
S akinek ujjongok, mint a tél örömének.
Ha kialszik a lámpa,
Teli van csillaggal a szobám.

Abafája, 1929

I.

A rétek gyengéden remegnek,
Az éj feketesége ma sem
hasad ketté, mint a rozsdás vörös
trombitaszó állandóan jelenti.

Világoskék a hó, az országút
felett ezüst hullám táncol.
Aki rálép, magától repül
szerelméhez, ragadja a fényt.

Mennyi fenyő törik roppanva!
Mennyi szép pásztorleány tűnik el:
mosolyuk még haloványan világít,
és aranyhajuk utánuk füstölög.

De én itt maradok csak.
Arcom fehér, mint a titok, amely
mindig holnapra vár.
És ujjaimból kiapad a vér.

II.

A kovácsműhely előtt
narancssárga a hó:
bent emberek kalapálnak
ropogó lángok között.
És fenyőagancsot szagolok,
így járok át ezen a bolond
falun, üvegcsengőkkel csilingelek,
szeretek és csodálkozom.
Mindig van vendégem, aki
izgat, akit nem látok és akinek
ujjongok, mint a tél örömének.
Ha lenémítem a lámpát,
tele lesz,
tele lesz csillaggal a szobám.

Abafája, 1929

A versen Dsida Jenő Falusi versek című ciklusából két részletet találunk. Először a költő a természetet, a mezőket és az eget írja le, majd áttér a kovácsműhelyre és az ott zajló munkára.

Egy teológiai szempontot megnézve a versekben Isten és az ember viszonyára utaló motívumok is fellelhetőek.

Az első részben a természetet írja le a költő. Az ég fekete, ez a sötétség lehet metaforikus értelemben is értelmezhető, mint az emberi életben a szenvedés, a kétségbeesés vagy a nehézségek. A fekete ég ellentéte lehet a rezegő mezők finomsága, ami a reménységre és a kiegyensúlyozottságra utal. A világoskék hó az ártatlanságot, a tisztaságot jelképezi, ami a költő szerint a sötét égből is képes felrepíteni az embert. Ez egy bibliatudományi szempontból is értelmezhető, hiszen a Biblia több helyen is szimbolizálja a fehéret a jóval és az ártatlansággal.

A második részben már egy különleges helyszínen találjuk magunkat, a kovácsműhelyben. Itt a narancsvörös hó a kovács tüze, az égett vasra utal, ami erős kontrasztot állít fel a világoskék hóval. A kovács munkája a teremtéshez hasonló, amikor formál és átalakít. Itt is felmerülhet a bibliai analógia, hiszen Isten is alkotó.

A versek összességében azt sugallják, hogy az ember és a természet között fennálló kapcsolatban Isten ereje és jelenléte van jelen. A természet és az ember által közvetített szépség sajátos módon tükrözi Isten jóságát és alkotó erejét.

Egy patrisztikus nézőpontból nézve a versben található természeti elemek Isten teremtésének csodáját mutatják be, és a költő emberi környezettel való azonosulását. A skolasztikus nézőpont pedig azt hangsúlyozná, hogy a szépség és a teremtési rend ismerete Isten megismerésének első lépései az ember számára.

Más ötletként az is felmerülhet, hogy a versben megjelenik az ember saját személyes élménye és érzelmi állapota is. Az első versszakban a költő egyszerre érezheti a törést a fekete ég és a rezgő mezők között, míg a második részben az öröm és a szeretet érzése kerül előtérbe a költő számára. Az emberi érzések és érzelmek sajátos módon kapcsolódnak a teológiahoz, hiszen általuk is kapcsolatba kerülhetünk az istenséggel és az isteni gondviseléssel.

A vers két részből áll, amelyek különböző hangulatokat és képeket mutatnak be. Az első részben az erős állandóság és a természeti jelenségek leírása dominál. A versek ismétlődő témáit használva a költő kiemeli a természet és az ember kapcsolatát. A versben megjelenik a mezők finom rezgése, a fekete ég, a hó, a vihar és a fenyők képe. A természeti elemek metaforikusan jelennek meg, és érzékeltetik a költő érzelmeit és gondolatait, valamint a természettel való kapcsolatát.

A második részben a hangulat változik, és átalakul egy múzsának vagy szeretett személynek a meglététől függ. Itt a költő egy faluban jár, ahol a műhelyekben emberek dolgoznak, és fenyőágat szagol. A költő érzékeli az élet és a munka energiáját, és elmondja, hogy mindig van valami, ami izgatja és inspirálja őt. Az utolsó sorban a vers visszatér a természeti elemekhez, és a költő szobájában csillaggal teli sötétséget említ.

A versnek több szempontból is kapcsolódása lehet más magyar és nemzetközi szépirodalmi művekhez. Az egyik lehetséges kapcsolódási pont lehet a természet és az ember kapcsolatának ábrázolása. A korabeli magyar költészetben és a nemzetközi lírában is számos mű található, amelyek a természeti elemeket és az emberi érzelmeket összekapcsolják. A költő egyértelműen a természet érzékelésének és megjelenítésének költői eszközeit alkalmazza.

Ami az időpontot és helyszínt illeti, a vers vélhetően a 20. század elején, valószínűleg az 1920-as és 1930-as években íródott, és a költő Dsida Jenő falujában jár. A szövegben megjelenik a természeti és emberi világ, valamint a költő magányossága és az élet ritmusához való kapcsolódása.

A magyar irodalomban az ilyen típusú lírai versek több költőnél is megtalálhatók, többek között Ady Endre vagy József Attila műveiben. A nemzetközi szépirodalomban is találhatunk hasonló lírai műveket, pl. Robert Frost vagy William Wordsworth verseiben. Ezek a versek a természet, az emberi érzelmek és a létezés kérdéseivel foglalkoznak, és érezhető az irodalom közös témáinak és eszközeinek hatása.