Az érett férfi búgó, tiszta, moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
vendég, ki sok-sok órán át cseveg
s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstellkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki.

Bocsánat, mondom én is. Indulok.
Kabátomat vigyázva leakasztom,
gyűrött halotti leplemért nyulok.
Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
az ifjúság sem, egyre halkulók
a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
lopodzó árny, kit áztat verdeső
vízeivel a szűntelen eső.

De ez megint nem függ mesémmel össze.
Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
akit fájdalma s ijedelme gőze
utcák során át hajszolt, kergetett,
hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
Úgy száguldottam, mint a fergeteg
s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.

Betoppanok és - ejnye! Itt ki járt?
Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik,
és tárva máskor, most kilincsre zárt -
mögötte csend, egy árva hang se hírlik -
Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
tettek apámban... Jól tudtam, nem illik
s arcomba pírral szállt a bűntudat,
mégsem vetettem meg - a kulcslyukat.

A látványtól gyökeret vert a lábam -
Ott állt apám a nagy tükör előtt
marcona, pompás díszegyenruhában.
Még álmomban sem láttam eddig őt
ily büszkén, daliáknál daliábban.
Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
csillagtüzét sok gombja és zsinórja.

Mint csillogott és villogott az a
rengő aranyforgó csákója mellett!
S amiket mind onnan hozott haza,
hol párbajozni a halállal kellett:
harci keresztek s érmek halmaza
ragyogta be a dombormívű mellet.
De mindezeknél fénylőbb volt talán
a csörrenő, nagy kard az oldalán.

Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
a tág ebédlő ablakain át
vakítva lobbantott a lemenő nap
a gőgös fejre kármin glóriát.
Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, -
minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
és ő csak állott feszesen az őrült
fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.

A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a Szín az évek sárga selymén,
de ez a kép örökre megmarad,
éles vonását, színét őrzi elmém
s így látom őt, a legendákba nőtt
férfit, apámat a tükör előtt.

Lement a nap s foszlott a multból elcsent
varázslat. Az a furcsa trombita
megint felharsant és a megrepedt csend
csüggedve csüngött, mint szakadt szita.
Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,
szegény apám leroskadt, mint kit a
zuhanó tégla üt le s hosszu fojtott
zokogás rázta vállain a bojtot.

Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vaksetét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olyan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés. - Ó, fanyar
keserű fény, mely szemgolyómba mar!

Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!
Dagadj és önts ki, könnyek tengere!
Rágcsálj bánkódás szúja, lassu féreg,
döfj mellen késes fájdalom, gyere!
Itasd át minden porcikámat, méreg,
veszett düh, melynek nincs ellenszere
Ime a gyermek, kit egy pillanatnak
titkai kölyöktigrissé avatnak.

Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
a szirti fák, a lombos vakmerők,
testőrei a haldokló Hadúrnak.
Karácsonyfákká zülltek a fenyők,
tűlevelükkel önmagukba szúrnak
s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,
az emlék cseppenő gyertyáival.

Minden ízemben lüktetett a téboly.
Szerettem volna berohanni és
a tükröt homlokommal zúzni szét oly
dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés
fejemen is, hátha velője szétfoly
s elszáll a rémült sorsfelismerés.
Hátha megváltanék repedt, behorpadt
roncs koponyámmal minden megtiportat.

Aztán lecsillapult a szenvedély.
Hűs áhitattal szólt valami halk szó,
mint harmatejtő esti csöndbe mély
morajjal rengő távoli harangszó:
Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull.

Mondják, apáink bűne, ami történt.
Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
Ők még a multba révednek tükörként,
mi már a sodró víz tükrén, a gyors
jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
Tűrni - a bölcsek ételén a bors,
okulni - szükség, megbocsátni - jóság,
dolgozni - ez a legnagyobb valóság.

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborura,
mindíg magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,
ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.
Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,
belül munkáló küzdelem: egész
kicsiny téglákból rakni föl a házat!
Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész
derengve sejtett s ámulván fölismert,
mint próféták a köd mögött az Istent.

Akárki adta, én a sós torok
vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
a csattogó, kegyetlen ostorok
kínját, a bort igérő csorba korsót,
melyből epét és ürmöt kóstolok,
a nagy intést, a félig kész koporsót,
a csipkebokrot, mely a közönyön
romon virágzott. Százszor köszönöm.

Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót,
- s tán minket edz és bennünket kovácsol
kemény acéllá, tűzben izzitott
pengévé s rája vési rendelését:
Te gyógyítod meg a világ kelését!!

Gőzhengerektől lesz erős az út,
ha megkötözték, nem hull szét a kéve.
...- Most búcsuzóul azt a kisfiút
nézzük megint, ki akkor - sok-sok éve -
otthagyja leshelyét és szinte fut
s az udvaron megáll kalaplevéve.
Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
de tudja, hogy bemenni nem szabad.

A fáskamrába rejtezik el estig
s onnan bámulja, hogy az esti fák
az eget lassan feketére festik
s a csillagok, mint sárga kis gyufák
lobbannak fel és szemüket meresztik.
Egy tönkön ül a vézna kisdiák
s csöpögő ujjavére észrevétlen
tócsába gyűl a porban és szemétben.

Stílusok

Az érett férfi panaszát vágytam elzenélni,
mintha szeptember-este mély gordonka szól.
De mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol,
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű vendég,
ki sok-sok órán át cseveg,
s csak akkor csillapul le a beszéd-düh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstellkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki.

Bocsánat, mondom én is. Indulok.
Kabátomat vigyázva leakasztom,
gyűrött halotti leplemért nyulok.
Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
az ifjúság sem, egyre halkulók
a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
lopodzó árny, kit áztat verdeső
vízeivel a szűntelen eső.

De ez megint nem függ mesémmel össze.
Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
akit fájdalma s ijedelme gőze
utcák során át hajszolt, kergetett,
hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
Úgy száguldottam, mint a fergeteg
s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.

Betoppanok és - ejnye! Itt ki járt?
Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik,
és tárva máskor, most kilincsre zárt -
mögötte csend, egy árva hang se hírlik -
Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
tettek apámban... Jól tudtam, nem illik
s arcomba pírral szállt a bűntudat,
mégsem vetettem meg - a kulcslyukat.

A látványtól gyökeret vert a lábam -
Ott állt apám a nagy tükör előtt
marcona, pompás díszegyenruhában.
Még álmomban sem láttam eddig őt
ily büszkén, daliáknál daliábban.
Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
csillagtüzét sok gombja és zsinórja.

Mint csillogott és villogott az a
rengő aranyforgó csákója mellett!
S amiket mind onnan hozott haza,
hol párbajozni a halállal kellett:
harci keresztek s érmek halmaza
ragyogta be a dombormívű mellet.
De mindezeknél fénylőbb volt talán
a csörrenő, nagy kard az oldalán.

Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
a tág ebédlő ablakain át
vakítva lobbantott a lemenő nap
a gőgös fejre kármin glóriát.
Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, -
minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
és ő csak áll

Elemzések

A versben egy férfi személy emlékezik vissza az apjára, akinek tükör előtt állva lelkesedett ropogós díszegyenruhájában. A versben megjelenik a múltszázad fordulójának szocialetikai helyzete is, amikor az emberek tették zörgető hírbe, hogy mi folyik bennük. Az egyik jelző, hogy a férfi megemlíti a holttestet és a fájdalmat, amit átél az édesapjának meglátása után. A vers utolsó részében a személy arról beszél, hogyan lehet vállalni a felelősséget a világmegváltásért, és hogyan kell elfogadni a sorsát. A vers természettudományos szempontból leginkább az ökológiai helyzettel áll kapcsolatban, mivel megmutatja az emberi tevékenység hatásait a környezetre és a természetre.

A "Tükör előtt" című vers irodalomtudományi szempontból számos érdekes összefüggést mutat. Először is, a vers magyar irodalomhoz tartozik, és Dsida Jenő nevéhez fűződik, aki a 20. század elején élt és alkotott. Stílusát a szimbolizmus és a romantika határozza meg.

A versben megjelenik a műfajiság is, hiszen egy hagyományos formájú versről van szó, amely tartalmazza a rímeket és a ritmust. A versszakok szabályosan váltakoznak, és a sorok nyolcas és hatos üteműek. Ezzel a szerkezettel a szerző kifejezi a mű belső ritmusát és dallamát.

A vers hangneme lírai, és egy belső monológ formájában íródott. A lírai én egy érzelmekkel teli belső utazást tesz, és számos képet és szimbólumot használ, hogy kifejezze az érzéseit és gondolatait. Például a tükör, a csillagok, a gyermek és a fáskamra mind olyan képek, amelyek a vers tematikáját és érzelmi töltetét jelképezik.

A versben gyakran előfordulnak ellentétek és paradoxonok is. Például az öröm és a fájdalom, az élet és a halál, az ősz és a tavasz ellentétes érzéseit is megjeleníti. Ezzel a szerző hangsúlyozza a világban fennálló kettősséget és a humán sors lényegét.

A vers a magyarországi irodalmi hagyományokhoz is kapcsolódik. Például a Szépirodalmi Lexikon azt írja, hogy a versnek az "elmúlás melankóliáját és az erős önvizsgálatot" sikerült kifejeznie. Ezzel Dsida Jenő a magyar irodalom során gyakran előforduló tematikához és hangulathoz kapcsolódik.

Ugyanakkor a versben olyan általános emberi élményeket és érzéseket tapasztalhatunk, amelyek nemzetközi értelemben is relevánsak lehetnek. Például az apa-fia kapcsolat, az örökség és a múlt következményei, az önvizsgálat és a lét filozófiájának témái mind olyan motívumok, amelyek más nemzetek irodalmában is gyakran előfordulnak.

Összességében a "Tükör előtt" című vers gazdag szimbolikával, megragadó képekkel és érzelmes mondanivalóval rendelkezik. A magyar irodalomtörténetben és a nemzetközi szépirodalomban is jelentős helyet foglal el, és értékes betekintést nyújt az emberi érzelmek és az egyéni sors megértésébe.

A vers teológiai szempontból egy emberi történetet mesél el, amelyben a főszereplő a saját életének, az időnek és a múltnak való szembenézésen keresztül eljut az önmegvalósításhoz és az újjászületéshez. A versben megjelenik a bűntudat, a megbocsátás és a megtisztulás motívuma, valamint a megbékélés a múlttal.

Bibliatudomány szempontjából a versben megjelenő motívumok és tanulságok kapcsolatba hozhatók a Biblia üzeneteivel. A bűn és bűntudat témája például arra utal, hogy az ember bűnös és képes a megbánásra és a megtérésre. A megbocsátás és megtisztulás motívuma pedig bemutatja, hogy az ember Isten kegyelmével megváltást és újjászületést nyerhet.

A patrisztika szempontjából a tükör metaforája és a belső megvilágosodás motívuma kapcsolódik a keresztény újjászületés tanításához. Az ember, ahogy szembesül a múltjával és önmagával, képes újraalkotni önmagát és megtapasztalni a változást és a megtisztulást.

A skolasztika szempontjából a versben jelentőséggel bír a céltudatosság és a cselekvés fontosságának hangsúlyozása. Az embernek a saját életének és az önmegvalósításnak kell irányt adnia. A versben megfogalmazott "Tűrni - a bölcsek ételén a bors, okulni - szükség, megbocsátni - jóság, dolgozni - ez a legnagyobb valóság" mondat is utal arra, hogy az embernek aktívan kell részt vennie saját sorsa alakításában és a világ jobbá tételében.

Egy másik értelmezési lehetőség az, hogy a versben megjelenő tükör és a belső megvilágosodás motívuma összefüggésben van az újjászületés és a transzcendencia eszméivel. Az ember, ahogy szembesül önmagával és a múltjával a tükör előtt, eljuthat egy mélyebb megértéshez, amelyben megtapasztalja a szellemi és érzelmi átalakulást, valamint törekedhet a transzcendens és a szellemi felemelkedés irányába. Ebben a szempontból a vers spirituális üzenetet hordoz, miszerint az emberi élet útja az ön- és a szellemi fejlődés felé vezet.

Mindezek mellett a vers magában hordozhatja az emberi sors mélységes és összetett természetének megértését és elfogadását is. Az ember sérülékeny, és gyakran küzd a múlt trauma és a külső körülmények hatásával szemben. Ugyanakkor a belső erő és az önazonosság megtalálása lehetőséget ad az új kezdetre és a személyes fejlődésre.

Összess