A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.
1925. május 14.
A vers első része a természet szépségéről és érzelmeket kiváltó hatásáról szól. Az esti szélben a ciprusok és füzek lassú ütemben susognak, a könnyes pázsit pedig a szemünkbe juttatott könnyek metaforájaként jelenik meg. Ebben a részben nincs olyan elem, amely összefüggésbe hozható lenne a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseivel.
A vers második részében azonban megjelenik a vihar és a villám, ami már kapcsolódik az idősebb felfedezésekhez és az elektromossághoz. A vihar hatalmas kézzel tépi és cibálja a kertet, ez pedig a viharos időjárás természeti jelenségeire utal. A füstölő felhő fekete fátylával az esőfelhőkre utalhat, amelyek általában sötétebbek a többinél. A villám pedig az elektromosságra és a villámlás jelenségére utal, amelyet már régóta tanulmányoz a természettudomány.
A vers harmadik részében pedig az ózonszagú levegőre utal, amelyet az elektromosság tevékenysége idéz elő. Az ózon jelenléte az elektromosság természeti hatására utal, amely egyike azoknak a felfedezéseknek, amelyekkel a mai természettudomány foglalkozik.
Ezért tehát a vers a természettudomány szempontjából az elektromosság, a viharok és a meteorológiai jelenségekkel való összefüggést mutatja. A versben megjelenő elemek a természeti jelenségek tanulmányozására és magyarázatára utalnak, amelyek a mai természettudomány területén vizsgáltak és felfedeztek.
A vers irodalomtudományi szempontból több összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban.
Először is, a vers nyelvezete és költői eszközei a szimbolizmus irányzatába sorolhatók. A lélek örök és a szakadékok képe az emberi lét mélységeire utal, míg a ciprusok és füzek jelképesen képviselik a bánatot és depressziót. A költői képek és metaforák, mint például a könnyet permetező füzek és a cikázó kígyók, a szépség és a félelem egyidejű jelenlétét fejezik ki.
A versben megjelenő vihar és villám motívumok a romantikus irodalomra utalnak, ahol ezek a természeti jelenségek a szenvedélyt, az erőt és az indulatokat jelképezik. A viharzúgás és a villámok az ember érzelmi életét és konfliktusait tükrözik.
A versben leírt ózonszag és a mélységek és magasságok képek a modernista és szürrealista irányzatokhoz is kapcsolódnak. Ezek a képek a természet és a lélek határainak, az ismeretlen és megmagyarázhatatlan dolgoknak a megjelenítésére utalnak.
A vers dátuma (1925) arra utal, hogy a költői gondolkodásban és a versírásban az avantgárd irányzatok is befolyásolhatták Dsida Jenőt. Ezek az irányzatok kiemelték a forma- és tartalomkísérletezést, új nyelvi és költői megoldásokat kerestek, és az emberi érzésvilág expresszívabb és kifejezőbb megjelenítését célozták.
Összességében tehát a vers számos irányzatba és összefüggésbe illeszthető mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban. A szimbolizmus, a romantika, a modernizmus és szürrealizmus jegyei egyaránt megtalálhatóak, amelyek hozzájárulnak a versebből sugárzó gazdag és sokrétegű jelentéshez és élményhez.
A vers teológiailag is értelmezhető, és különböző teológiai nézőpontokat felfedezhetünk benne. Elsőként a bibliai tudomány nézőpontjainak összefüggéseit vizsgálhatjuk.
A vers elején megjelenik a tapogató est metaforája, ami a lélek örök jellegét szimbolizálja. Ez azt sugallja, hogy a lélek nem pusztán a megszűnő földi lét egy része, hanem valami örök és folyton fennmaradó. Ez összhangban lehet például a Bibliában megjelenő örök élet és feltámadás gondolatával.
A nagy szakadékok mellett megjelenő ciprusok is lehetnek egy teológiai értelmezés szimbólumai. A ciprus a Biblia számos részében felbukkan, leggyakrabban az életfával vagy a templomok díszítésével kapcsolatban. Ez a megjelenítés a lét jelképévé teszi a ciprusokat, és esetleg arra utalhat, hogy a lélek örök léte kapcsolódik az Istenhez és a szellemi világokhoz.
A szomorúfüzek permetezése könnyekkel pedig megjelenítheti a bűntudatot vagy a bűnbánatot, amely az emberi lélek felemelődéséhez vezethet. Ezek a motívumok a bűnbocsánatot és a megtisztulást jelképezhetik. A bűn és bűnbánat tematikája fontos része a keresztény teológiának és a Jézus által hozott üdvösségnek.
A vers második részében a vihar és a villámlás motívuma jelenik meg, amelyek a természeti erők, illetve a természeti csapások képviselői lehetnek. A vihar ereje, a szél és a villám megjelenése hatalmas és ijesztő lehet, és az emberre az isteni hatalom megjelenését sugallhatja. Ez kapcsolódhat a bibliai pasztorális motívumokhoz, amelyekben Isten a természetben megnyilvánul, és az emberre hatást gyakorol.
Összességében a versben megjelenő elemek teológiai jelentéseit összehasonlíthatjuk a patrisztika és skolasztika nézőpontjaival is. Ezek a korszakok a keresztény teológia különböző megközelítéseit foglalják magukba. Patrisztikában például felfedezhetünk az ószövetségi és újszövetségi motívumokat, valamint a szellemi és érzelmi dimenzióját a hitnek. Skolasztika pedig az értelem és a racionalitás kérdéseivel foglalkozik, és az elméleti kereteket kínálja a teológiai témák megértéséhez.
Mindezek alapján a vers teológiai szempontból sokféleképp értelmezhető, és a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjai további összefüggéseket kínálnak az értelmezéshez. Azonban fontos megjegyezni, hogy a konkrét értelmezés mindig a személyes interpretációtól és kontextustól függ.