1902.
Ne mondjátok ti a »Kossuth fiának«
Fennen kérkedve, büszke magatok!
Hálát is néki, jó »Kossuth apánknak«.
Méltatlan ajkkal, óh, ne adjatok.
Szellemidézni nagy koporsójához
Áhitó szívvel jártunk el csupán -
Óh, sérti most, mit szívetek elé hoz;
Csinált virág a honfi könny után.
Ha annyi láng hevíti majd a lelket,
Amennyi láng az ő szivében élt,
Ha majd az árral nagy tusára keltek
Ez árva honnak szent szerelmeért,
Ha porrá égett kebletek tüzében
Mind, mind az ő, az Eszme ellene -
Szabad ajkakról szent imádságképpen
Akkor hangozzék a Kossuth neve!
Addig - kiáltsa bár csinált érzését
Ország-világgá százezer ajak,
Csodás alakját érctáblákba véssék,
Magasztaló dalt hadd daloljanak, -
Addig Kossuth nem lesz a mi Kossuthunk,
Addig az érc lelketlen érc marad,
Amíg csak egybeforrni nem tanulunk
Lelkének izzó kohója alatt.
Nem, nem sivár szó, melyet az üres sziv
Röpit magából, - tett beszél manap.
Hol eszme ellen eszme nagy harcot viv,
Parázs lelkek csak ottan forranak.
Kicsiny viszályban Isten sujt a népre,
Mely szépért lelkesedni nem tudott -
Én nemzetem te, áldd az Istent érte,
Amért minékünk adta Kossuthot.
Ő megtanitott, hogy kell lelkesedni,
Azért, mi egy és szent, igaz, - magyar,
Melyért előtte hősök büszke sergi
Enéltük adták inkább, mint a kart;
Oroszlán harca megtanitott minket,
Hogy kell áldozni életet, babért
S jaj, bús tanulság, mit halála hirdet;
Meghalni messze hontalan honért...
Rákóczi lelke újra, újra villan:
Árpádok népe nem lesz soha rab.
Nem süllyedt még le, nem süllyed poriglan -
Kossuthnak lelke örökünk marad.
A honnak olthatatlan hő szerelme -
Nagy, szent örökség, ezt hagyá miránk,
Ezért harcoljon vas kar, éles elme,
Forrjon mi hő vér, égjen ami láng!
Kossuth nevével, Istenünk nevében
Fel újult harcra, ifjak, fel tehát!
A nyílt magyar szív egy igazban éljen:
Szeresse, védje gázolt igazát!
S ha megharcoltuk itt e földi harcot,
S egy életért - honn sír borul reánk:
Kinek nevével lelkünk égve harcolt,
Fiának vall majd nagy Kossuth apánk!
Állok, szabadság, ódon templomodban.
Mi benne fény volt, itt van, összehordtam.
Mártírkoporsó, vérpad benn az oltár,
Tört békócsörgés a dícsérő zsoltár;
Tépett zászlók, rúdjukról leszaggatvák,
A csonka jelszó rajt: Isten - - szabadság...
S a szent csaták elnémult orgonája:
Tört, csorba ágyúk fekszenek sorjába,
Ahogy a végső fönséges akkord,
- A zsarnokok ítélő harsonája -
Halált lehellő ajkukon fagyott...
Éjfélre jár és én magam vagyok.
A fáklyafény inogva végsőt lobban -
Állok, Szabadság, ódon templomodban.
És visszahívom tűnt korok csodáját;
A dűlő oltárt újra környülállják
Az áldozók, a rajongók, a szentek
S imádatánál az ezerszer szentnek
Halottszín arcuk vérpirosra válik,
Ahogy az esküt mormolják: Halálig!...
Izzik, forr, sír az oltáron a tűz -
Elfut a hőség, hogy szívembe tűz -
S a szentelt oltár égre kúszó lángja
Hogy belémarkol a rab éjszakába:
Hallom, hogy zúg, zsong a legszebb hozsánna,
Tört lánc csendül a szent harmóniába,
A néma ágyúk újra mennydörögnek,
Csorbult acélok cikázva zörögnek -
Szemem kigyúlad: elvonulni látok
Régi regés kort, legendás világot.
Csótáros, hódos paripák robognak,
Hallom moraját zárt kuruc soroknak -
Poros felhőben ércsarkantyú villan.
Patkók robaja lehat a poriglan.
Aranykantáros, hódos, büszke ménen,
Mint a Hadisten küldötte, kevélyen
Tekintve végig a csatatéren,
Rákóczi megjelen...
Rónán reccsenve rézdob ütődik,
Tárogatóhang búg a felhőkig,
Lobogók, fekete-pirosak, lehajolnak,
Köszöntik urát szabadult magyaroknak.
És mint a szélvész, nyargalnak nyomában,
Ahogy kiáltja: Kurucok utánam!
S zúg, zendül a szél trencséni gyepen,
Rákóczi hada repül ott sebesen, -
A vén csatakígyók tüzet ontva morognak -
Lantos viszi hírét haragos kurucoknak...
Százszor szított tűz üszke végsőt lobban.
Állok, Szabadság, sötét templomodban.
Mi benne fény volt, elhamvadt, kiégett. -
- Fáklyát elő! Én félem e sötétet.
Csak szenes üszkök, szálló, szürke hamvak,
Amik a lángok hűlt helyén maradtak
S a végtelen csönd, a fojtó, lelketlen
- Egy lidérc, mely megüli a lelkem. -
Zászlók foszlányát szellő se lebbenti,
S kik itten álltak, nincs közülök senki.
Árnyék se leng a szürke falakon,
A csonka ágyúk néznek rám vakon.
A tördelt láncok újra összeforrva...
- Hazugság! én láttam őket porba!
E holt ágyúk egy perce még dörögtek.
Robaja hallott patkóvágta rögnek.
E tépett zászlók sápadt fakó rongya
Suhogó szélben lobogott kibontva.
Hazugság! itt e néma, szürke hamvak
Hideg parazsán lángok égre csaptak -
Te nagy, hazug csönd, felelj, hova lettek
Az áldozók, a rajongók, a szentek!?
És szél sír át az ódon falakon,
Éjféli csöndben halkal zsongás támad,
- Elhaló hangja zsoltár dallamának -
S láthatlan ajk beszédét hallgatom:
»Oltár, melyhez nemzet imája forr,
Oltár, melyet minden cudar tipor,
Oltár, melyen az áldozó elég:
Magyar szabadság, a tiéd, tiéd!
És nincsen áldás, nincsen köszönet,
Mert átok fogta ezt a nemzetet,
Minthogyha vernék pokoli hatalmak:
Hogy gyujtsa, gyujtsa oltárán a lángot,
Hogy gyüjtse, gyüjtse csak a szürke hamvat.
Soha ne lássa meg - a szabadságot!
Elégett rajt az első áldozó,
És el fog égni tán az utolsó -
De addig óh csak gyüjtse, óvja óva
Szent hamvaikat egy nagy koporsóba.
Nagy koporsóba, óriás hamvvödörbe,
Ebbe a százszor árva magyar földbe -
Míg mind együtt lesz, ami lángolt, égett
Izzó keblében egy bús ezredévnek,
Véres keblében ebmardosta népnek...
És jőni fog a végső, az utolsó,
Megroppan majd a kárpáti koporsó -
És jőni fog majd szélnek zendülése,
A győzedelmes, fényes ünneplésre,
Mikor a végső fönséges akkordra
Megnyilik az ércajkú orgona,
Mikor nem lesz majd kishitü, ki féljen.
Szent hamvak üszke akkor száll a szélben.
Minden kebelbe csóvát vet egy szikra,
Hunyó parazsát égő lángra szitja:
Ami panasz volt, ujjongásra váljon,
Ami könny elfolyt, elégjen a lángon,
Mi égre sirt, a bút örömre váltsa
Rab éjszakából szebb föltámadása!«
S im messze virrad. Fáklya kialszik.
Tárogatóban lágy zene hallszik.
Marmora parton, galatai rögbe
Kapa vágódik, éjfélbe sürögve.
Marmora parton támad sebes szél
Egy temetőről örömhirt beszél.
Kongatja félre a nagy harangot,
A magyar rónán zúgva barangol,
Hívó hang harsan fekete éjbe:
Jertek, jertek a vezér elébe!
Fekete hamvát kurucok hozzák,
Nemzeti színt ölt nagy Magyarország,
Szomorú arcán örömtűz lángol,
Szomorú arcán nincsen gyászfátyol,
Sápadt eget lángszíne bevonja:
Minthogyha nem is temetés volna,
- Föltámadásnak ünnepe volna!
Csak vergődés volt, amit eddig éltem.
Karom a biztos sziklafalt kereste.
Magasra vágytam, ködbelepte mélyben -
S félig aléltan meglepett az este.
Fáradt voltam, már csak pihenni vágytam,
Csitítani e lázadó szivet -
Nyugtom nem volt közöny-vetette ágyban.
Örök, égő vágy hajszolt, kergetett.
S jártam meg újra tövises avarnak
Irtatlan útját némán, lelkesen.
Ebek hízelgőn a szívembe martak,
Ravasz ellenség várt titkos lesen.
Rózsát felvenni hogyha lehajoltam,
- Le nem szakítnék tőrül egyet is -
A porban is szúrt, - kígyó sziszeg onnan -
S a tűz lobog, az átok egyre visz.
Zsongott szivemben iratlan nóta,
Csengett fülembe sose hallott dallam.
S mely dalba öntse, múlt az ihlet óra -
Maradt örökre mélyen, leiratlan.
Jobb is. Mely elszállt - szivemből, letörve -
Csak visszarebbent, sosem értve meg, -
Levél volt, lehullt, elszáradt örökre
S rátaposott az álorcás tömeg.
Szivek gurultak szerteszét a porba, -
S kit jónak hittem - felkarolta tán?
Tisztátlan lábbal, hogyha eltiporta,
Tapsolt, ujjongott a szennyes csatán.
Amit szentül imádni megtanultam:
Isten, szabadság, nép, nő ideál,
Sárba taposva, sivár, koszorútlan;
Hazug imádság festett képre száll.
De már elég. Vérig gyötört a hajsza.
Bús, elcsigázott - megpihenhetek.
Már áll a lant a szögre felakasztva,
Iratlan nóták, Isten veletek!
Ami maradt is szivemben, kitépem -
Rózsát ki ápol jégfalak között?
Leszek tüskés ág letarolt vidéken.
A szív - az lázong még - de már törött.
Utamba tépett rózsaszál heverhet -
Utána nem nyúl ápoló kezem.
Szenvedtem én is, - nem bánt, ha más szenved,
Az árva búját már nem érezem.
Könny meg nem indít, bús panasz nem éget;
Leszek, mint más, közömbös, szívtelen.
Alszom, de már nem álmodom merészet!...
- S egy hang felel kacagva csöndesen:
Hazugság! Nem fogsz eztán sem pihenni,
Csak balga módra áltatod magad.
Töretlen úton fogsz eztán is menni -
Mi benned vágy, örökre vágy marad.
Rózsát a porba nem hagysz ezután se, -
Habár számodra csak tövise lesz, -
A rút valóság százszor sárba ránt le,
Felhők között te új eszményt keressz!
Hazugság mind! Közömbös szívtelenség...?
Sirsz ezután is a másik baján.
A szenvedőt mások csak hadd nevessék,
Te nála is jobban szenvedsz talán.
Mi dal volt benned, dal marad örökre,
Értetlen nótád úgy dúdolgatod, -
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába fúl el végső sóhajod...