Be sok a bolygód, fáradt üstökös.
Ugy vonszolod ki őket a homályból
S mind azt hiszi, hogy merész maga lángol,
Ha fénykévédből kis csóvát kötöz.
Kedvedre volna néked ez a had?
Én nem hiszem. Kérész bolygók falkája
Míg fénysörényed tépázza, cibálja,
Tudom, elönt mosolygó, bús harag.
És utálod e tolvaj kicsi bandát,
Mint én utálom s kinek bátor ívén
Mágnesszekered hiába rohant át.
Mert büszke utat jár még egynehány.
S ha téged elnyelt már az óceán,
S lopott csóvája kihúnyt bolygóidnak:
A magyar égen - mást te sem hihetsz -
A magyar égen akkor is lesz csillag!
Lilaruháju orgonabokrok
Takarják fázó, rozoga testét.
Ilyen rikitó lilaruhában
Szinte komikus már az öregség,
Ez a szomoru, ráncos öregség.
Igy tavaszonta madarak, pillék
Ha megpihennek bokraiban,
Igy tavaszonta a vén kastélyba
Egy darab élet-álom suhan.
Ráncos szemhéján, redős ablakán
Száz cérnavékony sugár ficánkol.
S ahogy az egér végigfut rajta,
Akkord csendül ki a zongorából,
Vén, ottfelejtett, rossz zongorából.
A sok pókhálós, álmodó termen
A zongorahang hogy átrepül:
Megmozdulnak a lilaszín bokrok,
S a régi kastély ünnepet ül.
...Muzsikás, édes, mámoros este.
Nehéz csillárok ragyogva égnek.
Cifra libérjás tár kapuszárnyat
Hatalmas urnak, gazdag vendégnek,
Hatlovas urnak, fényes vendégnek.
Bókol a vendég, bókol a gazda.
Boglárok, láncok fénye csodás.
S virágos erkély homályos mélyén
Rázendül halkan a palotás...
Lágy parfümillat halk, puha szárnya
Suttogó, édes beszédet ringat.
Szőke komteszek selyemcsipkével
Tompítják fényét gyöngyvállaiknak,
Vakitó fényét gyöngyvállaiknak.
Muzsikás, édes, mámoros éjjel
Összekacagnak vertezüst kupák -
S a zenés termen halk csendüléssel
Lánynevetés nesze surranik át.
Most tánclépésben, nesztelen, szépen
A kis gróf szőke komteszt visz táncba.
Nehéz csillárok fehér sugára
Beléfonódik szőke hajába,
Nagy, diadémos szőke hajába...
Komoly lorgnettek bólintva nézik,
Míg elsuhannak a függönyön át...
És csókzenére kelnek a parkban
Tóparton alvó petuniák.
Muzsika halkul... szél kel a parkbul...
Nini, a csillárt már oltogatják.
Pedig én éppen most köszönnék be.
(A poétát itt csak jól fogadnák!
A poétát itt mindig fogadták.)
És már belépek és már köszöntöm
A ház urát... s mi kezemhez ér,
Telt kupa helyt csak porlepett lim-lom
S a zongorában fut az egér.
Pókhálós, hámlott, repedt falakról
Szomorún néz rám sok törött ablak.
Még legjobban járt, amelyik régen
Magaszántából maradt meg - vaknak,
Magaszántából megmaradt - vaknak.
Az tán nem látta, hogy lettél vidám,
Kacér kastélyból egértanya -
S hogy nem maradt a régi pompából
Csak ez a tavaszi lilaruha...
Hej, uj század jött. Harcos, acélos,
Bátor szemében gúny, nem alázat.
És nőni kezdtek - lásd, hogy megnőttek
A faluvégi bús bogárházak,
A faluvégi rongy bogárházak!
A robotos nép átlépett rajtad,
A kis gróf is, lásd, ekét fogott...
S csak ő sirat, ha emlékezőben
Végigsimítja vén homlokod.
Aludj, aludj hát. Lilaruhában
Az orgonáid jól betakarnak.
És nő fölötted, el is temet már
Puha palástja regés avarnak,
Rokokós, édes regés avarnak.
A munkás fecskék új fészket raknak,
S ha megpihenni rád száll olyik,
Nem ébreszt már fel; sem a poéta,
Ki küszöbödön álmodozik.
Senkise küldött. Hát minek jöttem?
Csúszós, köves lesz, tudtam, az út:
Véres mögöttem, köves előttem,
Meredekjárni vándorsarút
Mégis kötöttem.
Senkise küldött. Pocsolyán, tűzön
A magam vágya, átka vezet,
Vaksors írását én nem betűzöm,
Sírva se mosom sok sebemet.
Ha sors, hát űzzön.
Alant tipegni parányi sorban
A hangya-élet hí vissza most:
Morzsát csipedni és jóllakottan
Faltőbe ülni s egy huzamost
Szunnyadni ottan...
Nem mehetek már. Senki küldöttje
Lihegek-lógok ég s föld között.
Lemenni gyáva, feljutni gyönge -
Várom a fojtó, irgalmas ködöt.
Csak már befödne.
Öreg ház ajtaján nyitok be.
Rég jártam, rég ide én.
Apó jön, fehér, mint a tél,
Kezet nyujt, semmit sem beszél,
S megyünk az út kövecsén.
A tearózsák most is nyitnak.
Egy tőnél macska hever.
Apó nézi: megállunk itt-ott,
Lesimít lassan egy-egy szirmot,
Hernyót, mit a földre seper.
Hószin agár mereng a lépcsőn.
Átlépjük. Ránk se szököd.
Csak várom, hogy az ajtót nyitja
A mosolygó lenszőke Gitta...
Igaz, hisz tőle jövök!
Bent semmi nesz. Be sem megyünk.
Széket tol apóka elém.
Egy vázában az ő virágja.
»Elviszem a Gitta nászára.«
S apó szól: »Hát... majd viszem én.«
A fénycsík, ni, hogy nő a lépcsőn:
A vén agár is szalad ám.
Lentről a macska oldalog.
Apó nevet... Komoly dolog.
S szól: »Gyerünk. Hol az a lány?«
Tétlen gubbasztok vak sötétben,
Hajnalt nem váró nagy madár.
Fényivó szemem gödrébe mélyen
Csak hosszú éjszakára vár.
Nem kellesz Nap! Ne lássam én még
Rongy kis csaták rongy katonái!
Jöjj, szeretőm, barna sötétség!
A lelkem békecsókot áhit.
Robotjaunt karom nem mozdul.
Piheni száz meddő tusáját.
»Mi lett, no lám, a vad harcosbul!«
A hízott törpék kiabálják.
Hát roncs. Merése vakmerés volt.
Veletek nem szállt buta pörbe.
S most temetője vaksötét folt:
Feledés puha, irgalmas öble.
Hát roncs. Didergő sivatagba
Parazsa önmagába roskadt.
Tetőre tört, s letört alatta
Szűk lajtorjája a magosnak.
Vége. Sírjára rákaparja
Új, szebb csatáknak éhezője:
»Magával küzdve bukott porba,
Nem hízott törpékkel vesződve.«