Ott látta meg az utcasarkon,
Ahogy sietve ment tova, -
Sok cifra lány között olyan volt,
Mint rózsák közt az ibolya.
Igy zengett róla a poéta
S azóta minden délután
Ott várta meg, mikor jön ujra
A kék-kartonruhás leány.
Nem mondta néki, hogy: kisasszony...
S az nem felelte rá: uram...
Sosem beszéltek még egymással,
De tudta, hogy szép hangja van.
Poéta-álmok tündérkertjén,
A hárfák zengő lágy dalán
Csak átcsicsergett szívén, lelkén
A kék-kartonruhás leány.
És várta mindig, várta hiven,
Hogy kék ruhája megjelen,
S mig el nem tünt a sok selyem közt,
Nézett utána szüntelen.
Nem kérdte, honnan jő, hová megy
Mindennap arra egyaránt -
Óh szive megtelt, hogyha látta
A szép kartonruhás leányt.
Egyszer - hogy, hogy nem - rózsa hullott,
Levél zörgött a fák alatt -
A hű poétán is erőt vett
Valami őszi hangulat.
A hervadás - az nem bántotta:
Lesz uj virág a rózsafán -
De hol lehet, kérdé szorongva,
A kék-kartonruhás leány?
Nap-nap mult és hiába várta,
Többé meg nem jelent soha
A cifra, festett rózsák útján
Az egyszerű kis ibolya.
S poéta álmok dúlt kertjében
A hárfák bongó, bús dalán,
Minthogyha átsiklott volna
Egy kék-kartonruhás leány.
Bohó szivében hitte mégis,
Hogy álomképe visszatér.
Ott várt kitartón, míg egészen
Üres lett mind az utca, tér.
S ahogy befordult ott a sarkon,
Eltépelődve bús magán -
Selyemsuhogva jött elébe
Egy szép, selyemruhás leány.
Csábító arca, mozdulatja,
Ahogy megszólítá: uram...
Csak elsápadt a bus poéta
És félrefordult szótalan.
Fülébe csengett hangja mindig,
Nem így, - az álmok szűz szaván -
S óh tudta most már: nem tér vissza
A kék-kartonruhás leány.
S úgy elszorult a szíve akkor,
Majd megfojtotta őt a lég.
Pedig csak álma lett szegényebb,
Csak egy angyalt vesztett az ég.
Bolondság, ejh! - mondotta - s mégis
Önéltét adta volna tán,
Ha szép selymet nem öltött volna
A kék-kartonruhás leány.
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...
Hiába! Nem csordult ki könnyem;
Nem gördült végig nagy cseppekben,
Fényes, hosszú barázdát hagyva
Fakó, halavány arcomon.
Csak álltam ott a koporsónál
- Vihar után villámütött fa
Egyedül szárazon
A csepegő rengetegben -
Szivemben a kövült fájdalom
Kínjával, könnytelen szemekkel...
Köröttem versenyt sírva sírta
A veszteség keserű könnyét
A jóbarátok sirató serege.
Óh csak ne kellett volna látnom
Titkolt örömnek villanását
A könnytől ázott arcokon -
Amint egy-egy jól sikerült
Bánatroham szemökbe csalta
A vesztes szivnek művészkönnyeit.
S mily szánakozva néztek énrám,
Ki száraz szemmel álltam ottan,
Mint a kerítés alján a faág,
Mit szárazon hagyott az öntöző
De bent szú rágja...
Mit látják ők a fájdalomnak
Izzó tüzében kiégett szivet,
Mely megvonaglik csak, de könnye nincs.
Szemökben én hát szivtelen vagyok!
S te nem fogsz értem szólni, jó halott,
Te, ki belátsz már a szivek rejtekébe
És látod a könnytelen bánattól
Meg-megvonagló bús szivet
És látod a hangos jajgatásban
Fuldokló szivek ujjongását...
Szemökben én hát szívtelen vagyok!
Óh miért hiába! Nem tudtam zokogni
S nem sírtam sárrá a fagyos göröngyöt,
Mellyel e jóbarátok
Koporsód dübörgő fedelére dobva -
Utólszor szíven ütöttek,
Én holtra fáradt,
Jó öreg barátom...