I.
Előveszem, óh hányszor egy nap
Egy régi, régi levelét -
És nézem rajt a boritékot
És olvasom az elejét.
Szép szabályosak a betűi
És engem édesnek nevez...
Ha tudná, édes, szép leányom,
Milyen keserű nékem ez.
Aztán megirja benne szépen,
Hogy engem így, meg úgy szeret -
S mint már magától értetődik:
Hogy én is, én is hű legyek.
És a végére kétszer irta:
Isten vele! Isten vele!
- Talán már akkor tudta is, hogy
Ez az - utolsó levele.
II.
Szivünkben is gyúlt valaha szikra,
Szerettük egymást. Szerelmünk szép volt:
Dal, mit a réten tavaszi szél hord
Egyik virágról a másikra...
S a dal - hiába, így van régóta:
Lehet virágos, színekbe gazdag,
Meleg szívekből könnyet fakaszthat -
Csak rossz, ha nincsen csattanója.
III.
A fecskepár a fészkit rakta
A vadszőlős eresz alatt.
És minket is befont lassacskán
Az a csicsergő hangulat.
A fecske hozta-e eszünkbe,
Vagy úgy támadt önkénytelen:
Kis fészekről beszéltünk halkan,
Titkon, nagyon szerelmesen...
- Még egy hosszú év - vár-e addig?
S szorongva lestem; mit felel?
Száz csókja mondta meg helyette:
Száz évig is még, hogyha kell...
- De hátha - édes, mondja, hátha
Elbukom a - szigorlaton...
Hozzám hajolt és úgy susogta:
- Ne féljen, én imádkozom!...
Isten veled szép, fényes ábránd!
Ki ápolt, az majd elsirat.
A szemfedőd lesz ez a fínom,
Könnyű kis eljegyzési lap.
Aranybetűkkel írva rája,
Hogy szíve lelke hűtelen -
Csoda-e hát, hogy az imáját
- Nem hallgatták meg odafenn...!