I.
Egész világ van miközöttünk -
S hogy elválasszon, összefog...
Elválunk majd, mint összejöttünk,
És sírni egyikünk se fog.
Hogy lesik majd, ha szenvedünk-e?
S mi szétmegyünk csak szótalan -
Nem tudja senki, hogy szivünkbe'
Egész világ fájdalma van...
II.
Mert jön idő, én érzem, érzem:
Elszáll az álom, el egészen...
A cifra házból nagy titokba
Árnyék oson ki támolyogva...
S a sok szerelmes kis papírra
Valaki csak leborul sírva...
Ne várj te engem - hiába várnál!
Nincs nyomorultabb a sasmadárnál,
Mely szárnytörötten áll a szirt tövén.
Szeme belát még kéklő messzeségbe,
De azt az ormot óh, hogy még elérje -
Nincs, nincs remény.
Vérezve látja: felhők rohannak,
Hallja morajját égi robajnak -
S ő lenn a völgyben, melyet megvetett.
S ki izzó nappal próbál szembe nézni,
Foszló sugárnál sütkérezve nézi
A felleget.
Lomhán száll rája az est homálya,
Mely máskor fönn a felhőn találja -
Most fojtó, nyirkos, mint a szemfedő;
S melyért kidőlt, pompázó esti fényben
Mered fölötte hivóan, kevélyen
A szirttető.
Oda fel! Csakhogy még azt elérje!
S onnan - hanyatt le, vissza a mélyre -
Csak addig bird ki még te csonka szárny.
Hadd hallják onnan végső csattogásod!
Aztán - ha már a szürke éj leszállott,
Ne várj, ne várj!
- Mi benned dal volt, dal marad örökre -
Értetlen nótád ugy dúdolgatod.
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába ful el végső sóhajod...