Fölöttem az árnyak,
Nagy, fekete szárnyak
Felhőformán verődnek.
S én még gyermekmódra,
Értük nem aggódva
Álmodozom felőled.
Szememet lehúnytam...
Biborba borultan
Látom ujra egemet.
Fényes csillagoknak,
Fehér tűznapoknak
Égő lángja melenget.
Mást se kivánnék én,
Csak lehetne békén
Álmodoznom felőled,
Csak sohase fáznám
Árnya borulásán
Csúf fekete felhőknek.
Csak képed remegne,
Táncolna, nevetne
Szemem forró lángjába...
S nem is venném észre:
A szivem verése
Egyszerre csak megállna...
Egyszerre csak megállna.
Tégy félre most minden álarcot.
Templomba lépsz, édes szerelmem.
Dalomnak orgonája harsog.
Nincs képmutató közeledben.
Pogány hely ez. Meg nem riaszt itt
Irigy szem vércserebbenése.
Jó helyt vagy itt. Az ajtót őrzi
A büszkeségem lándzsaéle.
Néhány él benne, magamfajta,
Akiket megcsúfolt az élet.
Jó lelkek ők, mert szenvedők.
Lépj be! Ezektől nem kell félned.
A szivem ez a pogány templom.
Neked kitárom szentek szentjét.
Álom-terítő az oltáron,
És képed benne csak a szentkép.
Körötte bíborszin pompában
Álomkincsek halomba hordva.
És hajnalonként, áldozáskép,
Dal fonódik a homlokodra.
Valaha, régi mesekorba
Benne lakott egy istenasszony.
Az hagyott benne ennyi kincset
S én most mindet terád pazarlom!
Mikor tengertakaróját
A Napisten összevonja -
S az Éj lánya holdvilágnál
Csillagot varr felhőrongyra;
Magadra zárt lányszobádban
Míg percegve huny a lámpa -
Tudom: értem jő a fényes,
Az áruló, visszatartott,
Meleg könnycsepp szempilládra.
Mikor nászi sátorából
Pirulva lép ki a hajnal,
S szép társához, hozzád tér be
Titokoldó madárajkkal
És hajadra és karodra
Ejti első harmatcsókját,
Tudom: azért sóhajtasz fel
Szűzpirosan mosolyogva:
Azt álmodtad, én hajlok rád.
S mikor fényes utca során
Meglibben egy ruha fodra,
S én ujjongva, szivdobogva
Ráismerek alakodra -
Tudom: az út más felére
Azért mégy át csak sietve,
Hogy szédítő, állhatatlan,
Titkos, édes nagy parancsra
Ne borulj a kebelemre.