Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.
Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sir szegény.
Mély sirban álomtalanúl
Alszik ezer szép vőlegény.
Lányok, virágot szedjetek,
Diszitsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.
Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sirból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.
Sötét palástját szél cibálta;
Éjféli szél zúgott a fákon.
Holdfényben állt a temető.
Arcán a bánat glóriája -
Holdfényes arcát most is látom -
Éjféli szél zúgott a fákon:
A bánat királyfia jő.
Kerestem ott a messzetüntet,
Kiért elsorvadt ifjúságom.
Ilyen bús éj nem volt soha.
A sirban hercegnők feküdtek, -
Éjféli szél zúgott a fákon:
Ahogy jött, most is, most is látom -
Kezében fénylő koponya.
- Tudod a dalt Oféliáról?
(Bánat-királyfi hangja zengett,
S oly bús volt, mint a temető.
Halott hercegnők felfigyeltek.)
- Tudod a dalt Oféliáról?
Könnyű a hűség, mint a fátyol,
S könnyen leejti mind a nő...
- Tudod a dalt Oféliáról,
Kiért elsorvadt ifjúságom?
Olyan szelid nem volt soha.
Fátylánál nem volt szentebb fátyol,
Mégis letépte azt magáról.
Bolond - s te még hűségre vágyol?
Nincs hű, csak ez a koponya...
Bánat-királyfi hangja zengett,
Mint hangja régi mély zenének,
S csöndbe borult a temető.
Halott hercegnők elpihentek -
S halottak közt a legfehérebb:
Az enyém is, mint a kísértet
Eltűnt s már vissza sose jő.