I.

Ködös estén, borús magányba'
Ha elborít a kétség árnya
S riadt galambként megremeg hitem,
Ha hallom, hitleneknek ajka
A hívőt már ma csak kacagja
S a gazság él milljók sziviben,
Ha sirva hallom, mint kiáltják
Az ártatlanra bűnök vádját, -
Hitem segítségért kiáltoz,
S mint szomjazó a hűs forráshoz,
A messze korba száll a lelkem...
Pedig akkor is éj volt földön, lelken...

...Komor, álomriasztó éjszaka...
Kiült az égre rút, ijesztő felleg...
Felleg megülte benn a lelket...
Sötétbe burkolt, néma lenn a föld.
Kopár mezőkön fagyos szél süvölt;
Szivet dermeszt meg metsző suhogása.
Az ég, hogy ezt a kint, halált ne lássa,
A földre sűrű, nehéz ködöt bocsát...
...S óh, nincs erő, mely zúgva rontson át
E fojtó, sivár, haldokló világon
S a fásult szivek legmélyére vágjon!
A hit, az oltár mind, mind rombadőlt!...
...És im a rom közt fáklyák fénye villan.
Hang kél a szörnyű, néma éjszakán,
Ijedt tolongás áradatja zúdul
És mellét verve tódul a tömeg,
Mely űzve, hajtva áldatlan bosszútul
A mestert százszor feszítette meg -
Most szemforgatva zúg: »Feltámadott!«
S mely neki újra, új Krisztust adott,
Hogy százszor újra áldozza fel érte,
Bűnös csókját leheli rá a kézre
S imádja, áldja a palást szegélyét,
Melyet a sár, föld pora illetett,
De hordozója igér örök életet...
...S vonul tovább az őrült áradat.
A foszló ködből már kilátszanak
Az örök város ódon tornyai,
Távol harangzúgást is hallani...
És arcra vetve ott fetreng a porba
A meghurcolt jog, emberméltóság -
Minthogyha újra éledt volna
A rég letűnt pogány isten-világ, -
A názáreti Jézust kiáltozva
Rút ajka átkos önmagát átkozza,
S pogány szivében kőbálványt imád...
Nem oszlik el... sűrűbbé lesz a fátyol.
Leszáll a szívre mind félelmesebben
S hang kél a láthatatlan távolából,
Borzadva kérdi: »Hol itt az ember?«

II.

Lelkén lehúzó lánc nehéz terhével,
A lélekvásár kellő közepében,
A kétség kínos ösvényére térten,
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő örök Istenének...
...Még tört a teste, lánc lehúzza lelkét,
Az őrült ár ragadja őt is el.
Még révedezve, kétkedőn tekint szét,
De lelke küzd már terhivel.
Még ott mormolja érthetlen imáját
Az öntudatlan fetrengő tömegben,
De szivét, lelkét a kétségek hányják
S mélyén a tagadás szárnya meglebben.
Még mondja ajka, - s óh nem tudja hinni,
Hogy itt találja édes Istenét,
Lelkének titkos, áhitott nyugalmát -
S amíg hanyatló, bús fejét behinti
Hazug áldással kishitű barát:
Minthogyha tövissel köritenék,
Szeretne felkiáltni fájdalmába, -
De zúg körötte siketítő lárma
S már-már meg újra elragadja
A vad tömegnek áradatja...
S ahogy féltőn szorítja jobban
Kincsét, a néma, leláncolt szent könyvet,
Melyet úgy őrzött féltve, nagy titokban,
El ne rabolja a kaján irígy -
Úgy érzi, lelke kínzó súlya könnyebb.
S lepattanó lánc csörgésébe mintha
Csodatévő hang csengése szólítna
Sosem hallott égi szó hangja: Higyj!

III.

S a lélekvásár kellő közepében,
A tisztulásnak ösvényére térten
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtő Istenének.
Körötte zúg a vergődők morajja,
Emelt fővel csak ő áll egymaga.
És szól és hangja nagy hitétől reszket;
»Az Istenember hordta a keresztet,
Ártatlan vére hullt a földre értünk
És megváltotta szörnyű vétkezésünk.
Óh, ne vigyétek lelketek vásárra!
Az égből jő az, nincsen földi ára!
Egy váltság van csak, az, mit Ő tanít,
Amit nem árúl e világ: A hit!«...
Szólt és szavában élő hite csengett...
Hallja s nem érti a tömeg a szókat...
Megdöbbenés moraja szívet renget
És gúnykacaj közt kél a dölyfös szózat:
»A názáreti Jézus meghalt és helyette
E földön én, csak én vagyok az Ur!
S ki ellenem a harcot itt felvette,
Kinos halált halt mulhatatlanúl.
Gyarló erőddel mit törsz fellegekbe?
Vigyázz halandó földi életedre!...«
...És a sötétben máglyák fénye látszik
Ijesztő rémként el Wittenbergáig -
De retteg bár a haláltól a gyáva,
Nem reszket ő, ki rátalált magára.
S felel a gőgre szelidség szavával
S szavát az érzés, mély hit hatja által:
»Nem én élek, de él a Jézus bennem!
Nem trónusodban, de itt benn szivemben!
Dühödben halált kiálthatsz reám,
Örök haláltól véd hitem s Atyám!
Te adsz halált, de éltet ad a hit,
Mely engem éltet, téged megvakít;
Hitem az élő, egy, igaz Istenben,
Hitem a jóban, örök szeretetben;
Hitem, hogy a jót megáldja az Úr
S a gaz hitetlen útszélen pusztul,
Hitem, mely megtart rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben -
Dühödnek árja ám most eltemet:
Hit szárnya hordja égbe lelkemet...«
...És nagy hitében fel az égre néz -
S ím oszlik a köd, a fojtó, nehéz,
Már bontja szárnyát hűs tavaszi szél,
Csodatévő hitről szépen elregél...
Csak ott lent zúg a szentséget bitorló
Rettentő karját átokra kinyújtva:
...»Légy átkozott, örökre átkozott!«
De óh, a porban fetrengő tömeg
Átkos kezét már nem csókolja meg...
A meghurcolt, a meggyalázott ember
Eszmélni kezd... s az elnyomóval szemben
Megáldja azt, aki felemeli!...

Mert im, egyszerre népek ezrei
Ébredő hittel környülállják
Az újabb, szebb kor lobogó máglyáját
Melyen porrá ég a zsarnok átka,
S hamván a porladó pogány időnek
Az Idvezítő templomai nőnek
S milljó ajakról zeng fel a Hozsánna!

IV.

Megcsapja lelkem is lobogó lángod
Örök, élő tűz, szellemszabadság!
Ki átperzselted az egész világot
S lelkét az éggel egybe olvasztád,
Hozsánna néked, pusztuló korodnak
Újjá szülője, hit apostola!
Az idők szárnyán századok forognak, -
Csak szellemed, az nem múlik soha...
Im három század bérceire hágva
Nem szűnő hittel kiáltom feléd:
Az vagy te nékünk: szellem Szabadsága,
Új kor vezére. Üdvözölve légy!
Ki visszaadtad az embert magának,
Útját mutattad Istene felé,
Kinek hitében három gyötrő század
A szenvedés közt hitét fellelé,
Szállj meg bennünket hithős szelleme,
Mert visszaveti árnyékát a kor;
És testvér kél testvérnek ellene:
Hitetlenség árnya is már bétakar...
Gyöngülő hitben idézünk nagy szellem,
Korhadt időknek bérces óriása:
Taníts megállni rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben
S óh, öntsd e hitlen kor fiára,
Mire templomod építed,
Világfenntartó, nagy hited!

 


 

SZOMORÚ SZEMMEL.
1904-1909.

SZOMORÚ SZEMMEL

Nevető rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.

Nevető rózsák csak nyíljanak ki!
Tettető víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézők sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettető víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.

Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jő, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon...
Szomorú szívvel én megbocsátom.

Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserű fája a hárfám -
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak -
Szomorú szemmel én vigasztallak.


Elemzések

A vers teológiai szempontból az ember hitével és kétségeivel foglalkozik. Először is, a vers a hit és kétség közötti küzdelmet ábrázolja. Az első részben a ködös est és a borús magány képe az emberben felmerülő kétségeket szimbolizálja. Az ember hitében megremeg és kételkedővé válik, amikor a hívőket kinevetik és a gazság uralkodik. A második részben pedig az ember a kétkedés útjára tér és küzd az élet terheivel. Azt érzi, hogy teste és lelke még megtört, de lelke már küzd a kétségeivel.

A bibliatudomány szempontjából a vers az ember hitének és kétkedésének szimbóluma. Az ember hitét a Bibliában találta meg,

A vers kezdő részében a ködbe burkolózó, borús atmoszféra kifejezi a kétségeket és hitelenséget, melyek a mai társadalomban is jelen vannak. A "gazság él milljók sziviben" sor arra utal, hogy a hazugság és romlottság elterjedt, és ezek érintik meg a hívők hitét. Ugyanakkor a versben megjelenik a vágy a hit segítségéért, ahogy a szerző a szomjazóhoz hasonlítja, aki a hűs forráshoz száll. Ez a kép a hitre mint támaszra és erőforrásra utal.

A következő részekben a szomorúság, a sötét, álomriasztó éjszaka, valamint az elnyomás és hitetlenség ábrázolása történik. Meg

A vers alapvetően vallásos témával foglalkozik, az emberi hitről és hitetlenségről szól. Az I. rész a hit krízisét ábrázolja, a kétségbeesés és a hitetlenség közötti küzdelmet. A versben megjelenik az ártatlanság és a gazság, a bűn és a vád motívuma, amelyek a költő hitét megingatják. Ezekkel a témákkal megjelenik egy társadalmi kritika is, amely a hitetlenek gúnyát és méltatlanságát jelzi. A versben a hit vágyával találkozunk, amely a lelket a korlátlan lehetőségek felé irányítja.

A II. részben a hitnek és a hitetlenségnek a belső küzdelme jelenik meg. A "lélekvásár" és a kéts