Gyóni Géza

Látod-e, lengyel,
Napkeleti tájon
Tavaszi tüzek lángja lobogását?
Látod-e, lengyel,
A mazuri lápon
Maga zsirjába fullad már a szlávság!

Látod-e, lengyel,
Napkeleti tájon
Tavaszi kürtös virágbokrétáját?
Látod-e, lengyel,
Moszkovita árnak
Sziklahomlokát hogy veti a Kárpát.

Látod-e, lengyel,
Hona állapotján
Másnak is csak van oka keseregni;
Látod-e, lengyel,
Ezen a világon
Árva magyarnál nincsen árvább senki.

Látod-e, lengyel,
Ezen a világon
A mi álmunkat nem álmodja senki -
Látod-e, lengyel,
De akihez állunk,
Nem tudunk ahhoz hűtlenek lenni.

Látod-e, lengyel,
Vaserő és hűség
E cudar földet mégegyszer megváltják.
Látod-e, lengyel,
Germán és szittya
Hurokra hajtják a világ zsiványát.

Látod-e, lengyel,
Germán és a szittya:
Ezek tudnak még halberdót kiáltni!
Két Isten ökle
Hogyha összefognak
Beléropognak a világ bordái.

                        (Przemysl, február 27.)

Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.

Hat lábnyira a föld alatt
Kis ur az ember, pajtás.
Az élet egy-két pillanat,
S a halál egy sóhajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Mégis remélünk, pajtás.

Hat lábnyira a föld alatt
Mégis vidám az élet.
Még nóta is szól, hallga csak:
Ó, drága magyar lélek!
Hat lábnyira a föld alatt
Dalolnak a legények.

Hat lábnyira a föld alatt
Csak kiteleljünk, pajtás:
A harcok majd lezajlanak
S megenyhül minden sajgás;
Hat lábnyira a föld alatt
Lesz még öröm-kurjantás.

Hat lábnyira a föld alatt
Érik a Jövő, pajtás.
Vérből majd szebben kél a mag
S dusabban hajt a hajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Már nem soká tart, pajtás.

                (Przemysl, február 27.)

Hapták, Szilveszter, öreg szolga,
Húzd ki magad, vén csatafarkas,
Simítsd le vérhabos szakállad
S válladra bő tarisznyát aggass!
Kik büszke végvár sáncain
Havak óta vívnak keményen,
Bő tarisznyádba hű vitézek
Minden áldása beleférjen.

Eredj, Szilveszter, öreg szolga,
Zúgasd meg a kárpáti fákat;
Rengő selyemből vesd meg ágyát
Fagyos földön jó katonáknak.
Sziklarepesztő fegyverek
Irtózatos halálra várják,
Ki orgyilokkal, surranón
A szent földre tette lábát.

Eredj, Szilveszter, öreg szolga,
Szőke folyók amerre folynak,
És patakokban omlik könnye
Világszép magyar asszonyoknak;
Busult szivekre, szép szemekre
Öreg estéd szép álmot hintsen;
Magyar asszonyok édes álmát
Beteljesítse mind az Isten.

Eredj, Szilveszter, öreg szolga,
S fehér falukban ahány árva
Zsoltáros szivvel ballag most
Szilveszteri litániára.
Harangzúgásból hallja meg,
Amit hirdet tiz véres század:
Árpád földjén, Kárpátok zöldjén
Csak magyar szántó vasa szánthat.

S ha feldől is az Eiffel-tornya,
S hullaház lesz Cárszkoje-Szélo,
S muszka hercegnők paplanába
Takaródzik a magyar ménló;
S ha vért okádik a Vezúv,
S fején táncol vén Európa:
Idők végéig mégis úr lesz,
Ki úr volt itt ezer év óta!

Immár eredj, öreg Szilveszter,
Vén csatafarkas, és jegyezd meg:
Bátor végvárban hű vitézek
Erre rettentő esküt tesznek.
Vidd a világba esküjét
Ujév hajnalán ezreiknek.
Hapták, Szilveszter, már mehetsz,
Jelentsd azoknak, kiket illet.

                (Przemysl.)

Jöjj csak be bátran puszta sátoromba,
Kutyának is csúf ott kint az idő -
Jöjj fáradt eb, ki futottál loholva, -
Szájadban véres női kis cipő...

Melyik tűzhelytől űzött el a rabló,
Fehér kutyám, te lompos és szegény?
Hű szemed rémült még a borzalmaktól.
Hol van szép úrnőd, s hol van az enyém?

Szép úrnőd fekszik kastélya tornyában,
Finom nyakából lassú vér pereg;
Az enyém nyugszik csipkés nyoszolyában
S álmában látja omló véremet.

Maradj itt, hű eb. Ez a havas sátor
Feldúlt sziveknek jó hajlékot ad.
Maradj, kutyám, és ne félj új gazdádtól,
Aki megosztja szörnyű gyászodat.

Üvölts, kutyám, üvöltsd fel az egekre
Fájdalmadat. Barátként hallgatom.
S valahol fekszik vérben fenteregve,
Veled üvöltsön ember és barom.

Üvölts, kutyám, s ez éjszakán üvöltsön
A pokol sáros vad kutyája mind,
Mely véres lábbal tipor hegyen-völgyön
S vérrel borítja békés házaink.

Üvöltsetek, hogy borzadjanak össze
Biboros ágyban bomlott fúriák -
S a rémüvöltés újra fölébressze
Süket szivükben a gyermekimát:

Miatyánk, Isten, ki vagy a mennyekben,
Szenteltessék meg a te szent neved,
S jöjjön el, jöjjön el a te szép országod,
Ki vagy a Béke és a Szeretet.

                        (Przemysl, 1915.)

Megcsókoltad a levelem?
Azt írtam: »Semmi bánat, drága.
Na bántsa lelked félelem,
Vígan vagyunk a büszke várba.«

Azt írtam: »Bizzál angyalom,
Mi kitartunk büszkén és bátran.«
S gondoltam: Ma az utakon
Megint kolduló bakát láttam.

Azt írtam: »Már nem magamért,
Csak teérted kell imádkoznom.«
S gondoltam: Ej, mit, csigavér!
Egy honvéd éhen halt a poszton.

Azt írtam: »Jön a messiás,
Tüzeket látunk felvillanni.«
S már tudtam: nincsen semmi más,
Meg kell itt halni, meg kell halni.

Halál, halál, vén Csinom Palkó,
Kivel annyiszor elkomáztunk,
Hát ez lesz, ez lesz csakugyan
A legutolsó áldomásunk?

Halál, halál, vén Csinom Palkó,
Kivel annyiszor csúfolkodtunk,
Örülsz, ugye, hogy fütyülőnek
Megkaphatod fiatal csontunk?

Halál, halál, nem nagy dicsőség
Ilyen tornán birkózni néked,
Hiszen tudod, hogy hetek óta
Csak hálni jár belénk a lélek.

Nézed-e még a csillagunkat?
Az esték ott is oly fehérek?
Imádkozol-e minden este
És hiszed még, hogy visszatérek?

Számolod-e, hány csillag hullik
Ilyen estén a végtelenbe?
S nem félsz, hogy a mienk zuhan?
Nem jajdulsz váddal az egekre?

Tűrő, fehér szívedbe hogy fér
Annyi imádság, annyi bánat,
Hogy még én is, káromló szájjal
Mormolni kezdem az imádat:

Miatyánk, Isten, Isten, Isten,
Ki vagy a templom és az oltár,
Miatyánk Isten, ki vagy, ki vagy...
Jaj, nem tudom már, nem tudom már!

Még egy hét... nem tarthat tovább -
És véget ér a gyászos élet.
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Holnap is ezzel kell beérned.)

Még három nap - és nincs tovább.
Ki bánja, hogy már végre vége!
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Mit eszel holnap estebédre?)

Még egy nap... A bús angyalát,
Holnap, holnap a kapuk nyílnak!
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Hátha, hátha - aztán is virrad?)

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
A dróton túl a haza vár, -
Rakott asztal, Ősbudavár, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Sápadt honvéd előre!

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
Szép kedvesünk hű csókra vár,
Mögöttünk a csúf csóka-vár, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Sápadt honvéd előre!

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
Elől halál, hátul halál;
Csúf csóka-vár a holdba száll, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Honvédek csak előre!

Azon az éjszakán
Mit álmodtál, szelid szerelmem?
Azon az éjszakán
Nem sírt a szél a kéményekben?

Azon az éjszakán
Sóhajtva hasadtak a szívek.
Azon az éjszakán
Keresztjén sírt a megfeszített.

Azon az éjszakán
Csak jajszót vitt a szél felétek.
Azon az éjszakán
Vérrel mosódott minden vétek.

Azon az éjszakán
Havas árokban, forró lázban -
Azon az éjszakán
Anyám fiatal arcát láttam.

Azon az éjszakán
Tízéves szőke gyermek voltam;
Azon az éjszakán
Játékpuska volt a markomban.

Azon az éjszakán
Te is tízéves lányka voltál.
Azon az éjszakán
Fülembe volt egy régi zsoltár.

Azon az éjszakán
Mint egy falusi kis templomban,
Azon az éjszakán
Olyan hivő kis gyermek voltam.

A barna ágyúk felugattak:
Vad csattanás... és a gödörbe
Feketén omlott be a föld.
Gondoltam: most és mindörökre.

Aztán csak csönd, végtelen, fojtó.
Gondoltam: ez a halál csöndje.
Csak néha hallott halk zörej:
Egy rög hullott a vak gödörbe.

Hová halhattak a jajok?
Szemem befúrom a sötétbe.
És hol vannak az angyalok?
Mért nem zeng az egek zenéje?

Lépések... Most temetni jönnek.
»Itt állt az örs!«... hallik, mint álom.
Ásó feszíti a gerendát -
Halleluja! az eget látom!

Az a nagy csönd... Emlékezel?
Azt hiszed: ez a halál csöndje.
Valakit vársz és senki sem jön, -
S rettegsz: ó, hogyha mégis jönne.

Minden zörejre felriadsz.
A póstát várod türelmetlen.
S a lapot nem mered felnyitni,
Mert bent lehet már, hogy elestem.

Eltámolyogsz a kis szobáig,
Amelyben minden mozdulatlan:
A szék, a tükör és a pamlag,
Ahogy utólszor odahagytam.

Már a kilincsen a kezed.
Bent a hold képemre világit.
Az ajtó előtt térdre hullsz
S térdelve ott maradsz sokáig.

Ma kaptad meg egy levelem.
Gondolod: a halott betűi.
Látod a vért a kezemen
S szeretnéd onnan letörülni.

A fájdalom, a hű kutya
Veled van nappal s éjszakán át.
Hiába zárod be az ajtót,
A küszöbön nyöszörögve vár rád.

Reggel, reggel, - csak az ne lenne:
A tegnapot kezdeni újra;
És a holnapot várni, várni,
Mikor annak sem lesz csak búja.

Hová lehetne menekűlni?
Hol van vége az útvesztőnek?
Talán megenyhít, gondolod,
Ha látsz magadnál szenvedőbbet.

A kórház... ó igen... a kórház -
Új szenvedés a szenvedőért.
S melledre még egy keresztet varrsz,
Te fájdalmas irgalmas nővér.

A kórház... ó igen... a kórház -
Neked is drága menedékhely...
A sebesűltek összesúgnak:
Milyen bús és milyen törékeny...

Hegyeken át a hír szalad:
Nem hős halott, csak szürke rab.

A szívverésed elakad:
Nem hős halott, csak szürke rab.

Nem gyászruha, nem temetés,
Csak új várás, új epedés.

Nem új, halálos fájdalom,
Csak új várás, új unalom.

Nem ráz meg őrjítő sírás -
Egy hadifogoly, semmi más.

Nem hős halott, csak szürke rab...
Örülsz? vagy fáj a gondolat?

Amig fehér halottnak hittél,
Sokszor láttál egy friss sirdombot.
Fölötte tákolt fakereszt,
Alatta zúzott férficsontok.

Gondoltad: elmégy majd oda,
Egyszer, nyugalmas őszidőbe.
És megnézed, hogy a szívemből
Az őszirózsa már kinőtt-e?

Gondoltad: elmégy majd oda
Egy őszi este okvetetlen.
Öledben száz szál őszirózsa, -
Mert tudod még, hogy azt szerettem.

Fekete hintód halkan gördül,
S mikor megáll a halom-szélen,
Síromból gyönyörködve nézlek:
Mily csodaszép vagy feketében...

Ablak előtt a hímző-rámád,
Mint amikor még arra jártam.
Ablakon át hallod a lármát:
Rab katonák mennek a sárban.

Rab katonák ruhája rongyos,
Arcuk halottas, ólomszürke.
Ablakon át halavány asszony
Kutatva nézel a szemükbe.

Az én szememet kutatod, -
S a szenvedésem látva látod.
Nekik adnád most mindened
És megvarrnád rongyos ruhájok.

Szemükben sápadt fényeket látsz.
Ó érzed-é e szemek szomját?
Bús pásztortüzek égnek bennük:
Csupa bánat és csupa honvágy.

Szibéria... Szibéria...
Ez cseng most mindig a füledbe.
Az ereszről jégcsap szakad le
S széthull a földön csilingelve.

Szibéria... Szibéria...
Havas pusztán magányos szánka;
A szánkóban most én ülök
És farkas vágtat a nyomába.

Szibéria... Szibéria...
Havas pusztán fut, fut a szánka;
S mire elér a földkunyhóig,
Véres tetemem lóg utána.

Szibéria... Szibéria...
Havas puszta most minden álmad.
És hó födi be véres nyomát
Rút farkasnak, magányos szánnak.

Mit várok még, és mire vársz még
Feketefátylas fehér asszony?
Ép vagy-e még? vagy sebet kaptál
Te is e bús, rettentő harcon?

Hol most bokrétás büszke hősök
Szerelmes szivvel halni mennek,
Elég erős páncél-e, mondd,
Emléke egy bús szerelemnek?

Hol forrón freccsen most a vér,
Csöndben alhat-e, mondd, a véred?
Vagy lázít már, hogy ifjúságod
Egy messzi rabtól visszakérjed?

Egy messzi rabtól, - akit már
A küzdők közül kitörültek,
S ki a gőzölgő csatatérre
Csak fájó, fájó sóhajt küldhet.

Szállnak, szállnak a sóhajok.
Egy hosszú éj, mig odaérnek.
Egy hosszú éj... és reggelig
Egy hajszál megint hófehér lett.

Szállnak, szállnak a sóhajok,
A tükröd előtt ott találnak.
A fürdőből léptél ki épen
S most öltöd fel a pongyoládat.

Telt alabástrom-vállaid
A tükörből ideragyognak.
Sóhajtasz... és a sóhajod
Szembeköszön a sóhajomnak.

Meddig élnek és mennyit érnek
A sóhajok... a sóhajok?
A te pompázó tavaszodba
Lopnak-e színt és illatot
Szegény, szerelmes sóhajok?

Két világrész és két szív harcán
Győzhetnek-e a sóhajok?
Vagy jobb, ha soha vissza nem tér,
Kiért már nem harcolnak ott
Csak árva, gyáva sóhajok?

Egykedvűn jársz már a szobában,
Amelyben minden mozdulatlan:
A szék, a tükör és a pamlag,
Ahogy utólszor odahagytam.

Azt hitted: nem szabad benyitnod;
Azt hitted: meg kell halnod menten,
Ha meglátod a szőnyeget,
Melyen lábadnál térdepeltem.

Azt hitted: nem mersz majd bemenni;
Azt hitted: megszakad a szíved,
Mikor a gyászoló szobában
Az arcképemről rádtékintek.

Egy hét mult el? vagy egy esztendő?
Egykedvűn jársz a képem mellett.
Lásd, kis bohó, mitől is féltél?
Nem bánt az, akit eltemettek...

A kórház most az otthonod.
(Fagyos börtön a tanyám nékem.)
A sebesültek összesúgnak:
Milyen bús és milyen törékeny.

A sebesültek is imádnak.
Hogyne imádna, aki meglát.
Ugy élvez a szegény szemük,
Mint egy nemes Lovik-novellát.

A szenvedésük elveszed,
S a magadé is, lásd, megenyhűl.
Ma egy fiatal beteged
Beszélt neked a szerelemrűl.

Láttam, hogy futottál haza;
Láttam gyönyörű haragos szád.
A képem előtt sírva mondtad:
Nem, nem, nem leszek hűtlen hozzád!

A sebesültek összesúgtak:
Madonna nincs, - Madonna hol jár?
Két napig nem néztél feléjük.
Két napig megint enyém voltál.

A kandallóban dús parázs.
A lángok szívedig szaladtak.
A kandallónál régi, régi
Leveleimet olvasgattad.

Bús levelek... és aki írta,
Rab katona... rab katona...
Szibéria hava fehérlett,
S gondoltad: nem látsz már soha.

A leveleket visszazártad.
Kendőt vettél borzongva, fázva.
S a jövő percben azt gondoltad:
Hogy holnap bemégy a kórházba.

Erős és szigorú leszel
És rá sem nézel a betegre,
Ki vakmerőn és szomjasan
Nézett akkor szelid szemedbe.

Erős és szigorú leszel
S ma nem szólsz bíztatóan hozzá.
És mig a többit ápolod,
Mindig többet s többet gondolsz rá.

Mégis - jobb, ha szemébe nézel.
Egy sebesülttől nincs mit félned.
S mit árt, ha meg is hallgatod:
»Madonna... én nem soká élek...

Madonna - tán ma meghalok -
S egy csókkal a lelkem megváltnád.«
...Madonna mondd, Madonna mondd:
El tudtad lökni forró száját?

...»Madonna, ne légy oly kegyetlen,
Madonna, érzem, meg kell halnom.
Csak egyszer nyughasson fejem
Ezen a két isteni halmon.

Csak egyszer... Madonna ne félj,
Ne félj, a holtak nem fecsegnek...«
S látom, hogy öledbe esik
Fáradt feje a lázbetegnek.

»Madonna«... hallom, hallom, hallom -
S nem alszom egész éjszakán át.
Tudtál oly kegyetlen hű lenni?
El tudtad lökni forró száját?

Azt mondják: halavány vagy;
Betege néma vágynak;
Ideges és szeszélyes...
Utazz fürdőre, édes.

Velence: régi vágyunk -
Ott dörögnek az ágyuk;
Nem virág hull, de bomba.
Utazz a Balatonra.

Vonatok fájó füttye
Most himnuszt hegedűlne,
Ha én is ott lehetnék.
Ó balatoni esték!

Ó balatoni esték,
Gyógyitsátok a lelkét,
S te, tó tündére, védd meg
Legszomorúbb nővéred.

A hű komorna elkisér.
Ketten jártok a kihalt parkban.
Másodszor sárgul a levél -
Mióta tőled elszakadtam.

Másodszor sárgul a levél -
És minden sóhaj mindhiába.
Ez a nyár vissza sohse tér.
Ó vársz-e még egy másik nyárra?

A park útján kavics ropog.
Egy férfi lépked el melletted.
S a hű komorna halkan mondja:
»Szerelmes az idegen herceg.«

Rá se figyelsz, - de jól tudod,
Hogy megáll s hosszan néz utánad, -
És délben a szobádba küld
Száz égő piros rózsaszálat.

Száz égő piros rózsaszál:
Finom szívből finom követség.
Mit tégy velük? tanácsoljatok,
Ó balatoni csöndes esték.

Száz égő piros rózsaszál
S az esték ott meghitt barátok.
Ne vesd, ne vesd ki szegénykéket, -
Oly szépek a hajadba, látod.

Oly szépek a hajadban, - és
Mit tudja ő Szibériában!
...S másnap a herceg boldogan szól:
»Egy rózsám ott volt a hajában.«

Elképzelted már azt az órát,
Mikor kinyílik börtönöm?
S ami elfog a gondolatra:
Aggódás-e vagy szent öröm?

Az ajkad engedelmes lesz-e,
Hogy kiejtsd becéző nevem?
Egy idegen áll majd előtted,
És előttem egy idegen.

Át kellene a térded fognom,
És megkínzott, megfáradott.
De köztünk állnak ismeretlen
Hosszú éjek, hosszú napok.

Hosszú éjek, hosszú napok
Mint egy gúnyos vendégsereg
Körülállnak s nem engedik,
Hogy egyedül legyek veled.

A hű komorna ajtót nyít:
»Úrnőm pihen, de mindjárt felkel.«
A hű komorna finom nő
S ugy beszél, akár egy herceggel.

A kis szobában várok rád.
Félve érek a régi székhez.
A régi helyén minden bútor,
És minden olyan ünnepélyes.

A hű komorna tálcát hoz be.
Megszólítom, s a hangom reszket.
Rám bámul, mert azt kérdezem:
»Mikor utazott el a herceg?«

Ott térdelek a szőnyegen,
Amelyen annyit térdepeltem.
Homlokomon ver a szivem,
S úgy érzem: meg kell halnom menten.

Hónapok buta szenvedése:
Szibéria ködbe mosódik.
Szemem gödrébe simulnak már
Bársonyos gyönge kézcsuklóid.

Szemem gödréből forrón buggyan
Rab éjszakák keserű könnye.
S e percben arra gondolok:
Ha most, ha most valaki jönne.

Valaki, aki tegnap itt volt,
Itt volt... kellett, hogy itt legyen;
S ki épen úgy térdelt, mint most én
Ezen a perzsa szőnyegen.

Megyünk az utcán, - boldog utca, -
A szemekből május ragyog.
Szépséged boldogan tündöklik
A nagy kirakat-ablakok.

A kocsiúton hintó gördül;
Ura unottan nézeget.
S amint meglát a sétálók közt,
Mély hajlással köszön neked.

Tán nem is látod, - de én érzem,
Hogy megremeg fehér kezed,
S szívemben sziszeg már a kérdés:
Ki volt és honnan ismered?

A színházban találkozunk.
A lámpák boldogan ragyognak.
Feléd sóhajt elámult ajka
A földszintnek s a karzatoknak.

A nagy csarnokban ezer arc,
Ezer ismerős ismeretlen -
És mi nem látunk senkit, senkit,
Csak egymást boldog győzelemben.

A hegedűk szerelmünk zengik.
A páholyokból látcsöveznek.
S arcom fölgyúl... Most, most reánk néz
S mosolyog az idegen herceg.

Ott várok rád a kis szobában,
Amelyben minden mozdulatlan:
A szék, a tükör és a pamlag,
Ahogy utólszor odahagytam.

Simogatom, vallatom őket.
Csak némán nézik gyötrött arcom.
S a küszöbön fehér ruhában
Ott állsz halavány, hősi asszony.

Veres kereszt a melleden.
Hozzád kellene csúsznom térden.
Szived világit a ruhán át,
Mint arany vitézségi érem.

Fehér ruhád érinti arcom,
S már homlokomon a kezed.
S akkor halkan füledbe súgom:
»Meg kell ölnöd a herceget...«

A régi gyöngéd leszel hozzám;
A gondolatom ellesed.
S nem tudod, hogy valaki ott áll
Mindegyik gondolat megett.

Valaki, aki tegnap itt volt,
S látta a szemed, a hajad;
Kinek nyomát őrzi a bútor
S ki a függönyön bekacag.

Valaki, aki tegnap itt volt,
S ott él a homlokod megett,
S akit, jaj, nem tudok megfogni,
Akit, jaj, meg sem ismerek.

A hű komorna róla hallgat;
Őt titkolják a szőnyegek;
Róla emlékezik a pamlag, -
És te már meg nem ölheted.

Oly fehér lehetsz, mint a hó;
Oly tiszta lehetsz, mint a harmat, -
Az ajkam, ez a keserű ajk
Mult csók nyomát keresi rajtad.

Könnyed, csókod hiába már, -
Nem lágyul el aszkéta-arcom.
Könnyben, csókban tovább folyik,
Tovább folyik emésztő harcom.

Ha oda tudnék csúszni hozzád!
Átfogni vezeklőn a lábod!
Ha tudnám még a megváltó szót:
»Szenvedtél, és én megbocsátok.«

»Szerettél, és én megbocsátok, -
Csak ifjú véred, az csapott ki...«
De gőgös szájjal hallgatok, -
Jaj, nem tudok már krisztuskodni.

...És hallod majd a nevemet,
És hallod majd, hogy hazaértem.
Haragszol, hogy nem sietek?
Hiába vársz rám hófehérben.

A kandallóban ég a tűz.
Ó minden bánat itt van itthon.
Én állok az ajtó előtt,
S nem szabad, nem szabad benyitnom.

Ajtódhoz százszor visszatérek;
Fölsóhajtok az ablakodra...
Szibéria szele süvölt -
S fülembe sivít csúfolódva:

Száz halálon s rab éjszakákon
Azért kellett vacogva győznöd,
Hogy végre mégis elveszítsd
Te egyetlen, halavány hősnőd...

                (Szibéria, 1915. dec.)

Levelek jönnek... (Csak én nem kapok.)
Levelek mennek... (Hát én minek írjak?)
Pár közömbös szó - s a szegény rabok
Fáradt szemei fényesre kinyilnak.

Idegen nyelven (hogy fáradt vele!)
Sok szem őrizte pár bús halovány szó.
De ragyogó a rabok éjjele,
Ha benne repked ilyen papir-zászló.

Az asszony üzen... A párjuk üzen...
Szomjan merednek a fakó papirra.
A párjuk sóhajt minden betüben.
Ó egy ilyen perc hosszú bánat írja.

Lelkembe, mint a kút vizébe nézek:
Szinén irigység nem ver már hullámot.
Csak kapjanak mind levelet, szegények!
Hisz én már tőled úgyse, úgyse várok.

Rabtársat hoznak. Uj fogoly.
Egy esztendővel később jött utánam.
A szemét nézem: bánatos, komoly,
Ahogy beszéli, mi hir a hazában.

Egy várost laktunk. Ismered.
Bús útjain e rémes esztendőknek
Találkoztatok; beszélt is veled, -
S jaj, talán, tud is valamit felőled.

Száz ismerőst is felidéz:
Ki mit csinált és merre járt és hol van.
Faggató szemem a szemébe néz:
Pajtás, hát, Ő, Ő, akiről daloltam?

Torkom perzselik a szavak;
Ajkam szétlökik, keserűk, maróak:
Pajtás, láttad-e?... (A szó elakad.
Nem, nem, nem merek kérdezni se rólad.)

Hogy tudsz hallgatni annyi ideig?
Egész esztendőn egy betűd se láttam.
Rab fejem fölött tél, nyár eltelik.
Meddig leszek még, mondd, ilyen anyátlan.

Hogy tudsz hallgatni annyi ideig?
Panaszod, vágyad mind-mind elfojtottad?
Nem rémítnének fázós éjeid?
S panaszod, vágyad ne keresne szókat?

Asszonyi lélek, áldott, szomorú,
Tenger gyötrelmet, tenger poklot bír el;
De jön a pere, az isteni jogú,
Mikor nem bir már egymaga a szivvel.

Jön, jön a perc és odakergeti,
Hol elsirhasson bántalmat, keservet.
Jaj annak, jaj, ezerszer jaj neki,
Ki akkor nincs bus asszonya mellett.

Csak egyedül te nem panaszkodol.
Ez az egész föld egy iszonyú sirás;
Minden zugában könny omol.
Csak tőled nem jön egy jajszavas irás.

Ha irnád: Szívem, oly árva vagyok;
Ha irnád: Szívem, oly gyötrő az élet;
Ha elküldenéd bánatod,
Hogy átölelje itten az enyémet.

Hiszen tudom, gyűl benned is ború -
S jön, jön a perc, mely panaszolni kerget.
Asszonyom, áldott, szomorú,
Lásd, ezt a percet félem, ezt a percet.

Ki lesz, ki lesz majd oldaladnál,
Ha én, ha én nem lehetek -
Amikor mindent odaadnál,
Csak kisirhasd a szivedet.

Mikor a forró perc parancsol,
S a szived sir, sir: már elég;
Elég a gyászból és panaszból,
S keresed, hol van menedék?

Ó, gyáva tolvaj, aki ott áll,
Mikor gyengévé tesz a gyász;
S egy istenasszonyt - aki voltál -
Keritő szóval megaláz.

Miért hagyod, hogy igy kinlódjam?
Megváltásom egy árva szódban!

A börtönöm kastéllyá tennéd,
Melyben az öröm lakja termét;

Ez a számüzött bús királyfi,
Kinek szeméten kell most hálni.

Egy szavaddal megkoronáznál,
Királyiabban egy királynál.

S magad, bús ősz szomorú fűze -
Lennél a dal koszorús szűze;

Ki az időben el nem fonnyad,
Mert én hivtam Őrangyalomnak.

Hol vagy: a mennyben, vagy pokolban?
Miért hagyod, hogy igy kinlódjam?

Szólj, szólj: aki a csillagok között
Ragyogtál felém annyi éjen,
Ugye nem lehet, hogy köntösöd
A sárba érjen!

Szólj! Mondd, hogy csak e rút féreg-tanyán
Teremhet gyanú, ilyen szennyes.
És te tiszta vagy; tiszta, mint anyám.
Szólj a szivemhez!

Mondd, hogy csak kinzott, rémlátó agyam
Szülötte mind e torz halál-kép.
Őrangyal; ki eltüntél nyomtalan -
Ha rádtalálnék!

Kopognak... Foltos, havas honvéd lép be.
Hónalja alatt nyikorog a mankó.
Félszeme híján, kifakult a képe;
S haját kikezdte itt-ott a zimankó.

Adjon az Isten!... Mit adjon az Isten?
- Rab éjszakára szabad ünnepet!
(Jó kívánsággal kell fűteni itten,
Mikor a rossz test nagyon didereg.)

- Hát mi hir, bajtárs, a Mátra tövében?
- Ép most üzent az asszony, a Julis;
Itt a levele; jó asszony az, kérem
S tud az, ha akar, még germánul is.

- Hát lefordítsuk, kérdem felüdülve.
Mondja a magyar: Igen, olyanformán;
Mert értem én is, - csakhogy a betüje
Ahogy igy nézem: tulságosan germán.

Nézem a magyart, akit meggázoltak
A véres idő vaskerekei.
Nézem az irást; szavai kopottak,
És - idegen szó mit adhat neki?

Nézem a magyart. Barna szeme éget.
E csüggedt főben poklok kinja fő.
Lihegve áhit egy csöpp melegséget -
De aki adja, hol van, hol a nő?

Hol van, ki csonka lábára boruljon,
S áldva megáldja elszakadt felét?
Rongyban, ahogy van, elébe lehulljon
S csókkal fizesse minden sebhelyét?

Szemeim előtt összefut az irás
(A boltos irta? vagy a tisztelendő?)
S úgy mondom a szót, mely mint gyerek-sirás
Buggyan föl rongyolt, keserű szivemből:

Ne félj, hogy nem várlak -
Ha úgy vánszorogsz is,
Mint a béna koldus
Vad Szibériából:
Édes uram, fáradt,
Lesz aki megcsókol,
Lesz aki elápol.

Ne félj, hogy nem várlak.
Lehet a királynak
Arany a pálcája,
Gyémántos a trónja -
Édes uram, sápadt, -
De nem büszkébb rája,
Mint én a mankódra.

Ne félj, hogy nem várlak.
Királyfi jöhetne
Aranyos hintóval
Kérni szeretőnek -
Édes uram, bágyadt, -
Mégse tudnék én már
Elszakadni tőled.

Vad Szibériába
Láthatsz nőstény-farkast,
Ahogy támogatja
Harcon sebzett himjét, -
Édes uram, árva, -
S te az asszonyodat
Utolsóbbnak hinnéd?

Ne félj, hogy nem várlak.
Ha úgy vánszorogsz is -
Panasz se, csak áldás
Szakad ki a számon;
Csak haza jöhess már,
Édes, édes uram,
Bús katona párom.

Csöndes a börtön... Csak lélekzet hallik.
Nézi a földet az én magyarom.
Hosszú perc múlik. Megfordulhat addig
Hevesi tanyán, barna ugaron...

Hajlott válláról leszakad a vén bú;
Deres fejéről leolvad a tél;
Börtön nyílásán a mátrai szél fú,
S a mankó fája áldott kaszanyél.

Suhog a szél, és suhognak a rendek;
A börtön alja: selymes buja rét.
Kondul a dél majd; s az asszonya mellett
Puha kenyérből szel egy jó karéjt...

Penészes, poshadt árkok nyomorgója,
Vár még az élet, vár még az öröm!
...Koppan a mankó; és koppan a szója:
- Hát ezt üzente! Köszönöm!...

Köszönöm, köszönöm én is néked,
Hogy így üzentél, így üzentél!
Ölelőn mosolyog újra képed,
Mely itt lóg elgyötrött fejemnél.

Börtönöm falain már az árnyak
Nem rád leső csúf éhes pókok.
Őrangyal, itt suhog újra szárnyad,
S a kétség szeme lecsukódott.

Éjféli vihogó szörnyű szörnyek
Eltüntek, bújtak alázottan.
Őrangyal, a szivem, ó de könnyebb!
Hiszek, hiszek egy új asszonyban.

Te küldöd őket is, kik néha-néha
Megzörrentik az ablakot.
Jönnek: a tatár fogság sok aléltja:
Kufsteini komor, keserű rabok;
Halvány arcok ama Héttoronyból;
Megcsufoltak, de oly szép a szemük.
(Hálátlan idő ha mindent lerombol,
De Istenemre, nem bir ővelük.)

És jön az erdők ezer bujdosója;
Ágról szakadtak, szomorúk;
Kik sirva lesnek a tárogatóra;
S kiket rettegve les az asszonyuk;
Az asszonyuk, akit sirat a felhő,
S kiért a sorsuk irtó-fekete -
Nőstény-farkasnál (mennybéli Teremtő!)
Az ő asszonyuk rosszabb lehet-e?

Bús asszonyok közül, kiket rég
Koszorús kripta zár magába,
Meglátogat egy sápadt emlék:
Rab Wesselényi Helénája.

Rab esztendők tűrő szerelmét
Őrzi szelid, halott szivében.
Ó, áldassék e sápadt emlék
S hű szivekről soká regéljen.

Jéggyöngyökből koszorút fontam
Havas, teles Szibériába.
Neked küldöm. Te vidd el mostan
E szent asszony koporsójára.

Látlak most is. A kórház terme
Friss februári naptól fényes.
Szeliden hajolsz a betegre
És bátoritón szólsz szegényhez.

Enyhitő kezed aki érzi
Bús homlokán, boldog a fáradt.
Lehet-e gyáva most, ha férfi -
És szennyes szóval megalázhat?

Ki most hűs orvosságát kapja
Az én szelid őrangyalomtól:
Madonna - sugja sápadt ajka,
S nővérére, anyjára gondol.

Látlak a tiszta alkonyatban;
A tóparton lebeg a fátylad.
Mióta tőled elszakadtam,
Hányszor is hullt lombja a fáknak?

A park útján kavics ropog;
Egy férfi lépked el melletted...
Egy, vagy száz!... és száz gondolat
Mint éhes karvaly körülrepked.

Karvalyok közt fehér galamb -
Mint égi szárny lebeg a fátylad.
S tudod: az enyém az a hang,
Mely Babilon tornyain áthat:

Herék, ripőkök, hercegek,
Térdre előtte, térdre, térdre!
Itt megy, most megy el köztetek
Krisztus megkinzott szent nővére!

...És hallod majd a nevemet;
És hallod majd, hogy hazaértem...
Hol talállak meg? Egyre megy:
Műhelyben, vagy kórház termében.

Penészes odvak nyomorgója -
Szent lábaidnál térdelek már.
Csak gyászát az idő leoldja:
Örömre villan két bús szempár.

És műhely lesz, vagy kórház terme:
Templommá szentelődik menten,
Ha én, kit megőrzött szerelmed,
A vallásom ott elrebegtem:

Asszony, áldott, szenvedő szépem,
Egy vagy velem jóban, csapásban;
Nem kéj pohara: bús törékeny,
Nem szeretőm, - asszonybajtársam!

                        (Krasnojarsk, 1917. február.)

Fehér arcukon nem volt bánat,
Kik elértek már vagy-vagyához
Az életnek és a halálnak.

Fogytán reménynek és kenyérnek -
Fehér fiúk ők felkészültek,
Vidáman, mint a vőlegények.

Fehér fiúknak uj nótája:
Vig vőlegények most indulnak
Halálos szép tavaszi nászra.

Kárpáti erdőn bimbó pattan, -
Fehér fiúk csak azt elérjék!
De zúg a golyó szakadatlan...

Tízezer élet ere pattan
S Klió uj aranylapra jegyzi:
Ki ott halt meg, mind halhatatlan.

Árulás földjébe
Akik elástátok,
Meg ne tiporjátok
A kuruc virágot.

Árulás földjének
Porszeme is átok.
Hej, pocsék polyákok,
Hej, csahos cselákok!

Hej, pocsék polyákok,
Hej, csahos cselákok:
Bizony eladnátok
Az édesanyátok.

Miattatok hervadt
Kurucok virága, -
Megyünk már, mennünk kell
Szomorú rabságba.

Most tavasz jön; a virág-zászlót
Lengetik már a szép magyar fák.
S minket telével, vad szelével
Messze pusztán vár orosz rabság.

Magyar tanyákra március
Virágos ággal most köszön be, -
S jaj, minket, minket vár a tél,
Minden szabadság temetője.

Magyar országút jegenyéi
Mint bánat orgonái zugnak -
S magyar tanyákra elviszik
Szelekre bizott sóhajunkat:

Kik tavaszból a télbe mentek,
Majd visszatérnek a rabok.
Győzelmi zászlós szent magyar fák
Csak addig virágozzatok!...