I.
Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.
Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.
II.
Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.
S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.
Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!
Tudod a dalt a dús királyról?
Mindene volt, mit szem, szája kívánt,
Egy volt a világon, egy csak a másé
S az tette komorrá az árva királyt.
Enyém a dal, az ifjúság, az élet,
Enyém a világ, király vagyok én is!
S nélküled - óh a legnyomorultabb
Ezen a földön én vagyok mégis!
Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
Oda varázsolja
Minden kis sziromra
Forró szerelem.
Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
Mint egyszer akkor -
Bús alkonyatkor
A te kis kezed.
Virágillatnál kék multba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
Csak mentünk szótlanul -
- Vándormadár vonult
A fejünk felett.
És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
Visszatérünk-e majd,
Ha a virág kihajt,
Mint a madarak?
Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
Május... orgona nyit,
Daltól zeng a csalit -
Itt a kikelet. -
S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
És sír minden szirom,
Ahogy belesírom
Te édes neved...
I.
Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
- Ugye nevettél akkor engem?
Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
- De egy belső hang visszatartott.
S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!
II.
Te vagy a fény, a szin, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!
De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.
Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.
Mikor a kinom éget végtelen -
A dalt szivemnek lángján égetem.
S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:
Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.
S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.
Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A vig tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.
Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.
Oh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédít.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek:
Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot!
Szeretlek s rabod vagyok, látod.
Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!
Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.
De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsirom a bánatos éjnek...
Nem érzed? A lelkem
Körülötted szárnyal.
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal.
Vágyom egy csókodra,
Egy ölelésedre -
Gyógyító balzsamra
Erre fájó sebre.
Nem, nem te ütötted!
Én voltam a gyermek.
Légvárakat szőttem -
Romokba hevernek.
Te voltál a várnak
Büszke királynője
Én meg kimaradtam
Valahogy belőle.
Mégis engem temet
Összeomló várfal...
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal!
Feledés friss moha
Soha be ne nője -
Maradj puszta romnak
Örök királynője!