Emlékezem sötét szemére;
Sötét szemén a téboly lángja, -
A menekülők vonatán
Féltőn hajolt szopós fiára.
Rongyokba burkolt sovány melle
Szibéria fagyától dermedt, -
Sovány mellét egy csöpp tejért,
Egy csöpp tejért
Hiába rágta már a gyermek.
Emlékezem fakó arcára;
Vértelen kékült keskeny ajka.
A menekülők vonatán
Beteg fiának dúdolgatta:
»Nőjj fel, nőjj fel szivem virága,
Szivd el, szivd el sovány emlőmet.
Apádnak és bátyáidnak
Bosszúlója
Bosszúlója legyen belőled.«
»Nőjj fel, nőjj fel, szivem virága,
S kik bölcsődet a hóba hányták,
Anyád szivével gyűlöld, gyűlöld
Rabtartóid rettentő jármát.
Nőjj fel, nőjj fel, szivem virága,
Erős legény légy, mint a szálfa,
S erős karoddal vesd a bombát,
Vesd a bombát
A zsarnokoknak hintajára!«...
Emlékezem sötét szemére, -
Sötét szemén a téboly lángja -
A menekülők vonatán
Féltőn hajolt szopós fiára.
Rongyokba burkolt sovány teste
Szibéria fagyától dermedt,
S gémberedett karjai közt
Holtan feküdt,
Holtan feküdt a csöppnyi gyermek.
Sötét szemed is messze néz, fogolytárs;
Neked is ketrec ez a havas róna.
Harag és szégyen szivedben a fojtás:
A mi helyünk, hej, testvér, nem itt volna
Messzi mezőkön áldott vér folyik
Kék Boszporusba és a kék Dunába.
Testvér, Hamburgtól Konstantinápolyig
Már egy az Isten s egy a prófétája.
Már egy az Isten: véres akarat
Megvédni mindent, mi szivünknek drága:
E szörnyű férgek ne kúszhassanak
Török rózsára és magyar rózsára.
Török rózsának és magyar rózsának
Százévek óta vér az ágya, testvér.
S Hafíz utóda kincsért se találhat
Testvérebb testvért magyar énekesnél.
Hadd szorítom meg árva kezedet!
Egy bánat rázza leláncolt csuklóink:
Hadak költője hogy ott nem lehet,
Hol most az ének hős vérrel iródik.
Éjente, testvér, te is felriadsz;
Lánggal lobog a redves deszkapárna;
Zúgó melledig ér a vérpiac, -
S neved kiáltja egy fátyolos lányka.
Fátyolos lánykánk öleljük-e még?
Vagy sírunkat a hómezőbe ássák?
Fátyolos lánykák szeme könnyben ég;
Lelkük verdesi börtönünknek rácsát.
(Krasznojarszk, nov. 11.)
Nekem magyar bárd sorsát mérték:
Úgy hordom végig a világon
Véres keresztes magyarságom,
Mint zarándok a Krisztus képét.
Heroldja vérrel vert időnek:
Hitet öntök a csüggedőkbe.
S leszek az öröm száműzöttje:
Mikor vigság napjai jőnek.
Ki vért gázolt, nem tud vig lenni.
Cézárt uj bárdok koszorúzzák!
Engem vár már a szomorúság,
És nem kisér el senki, senki...
(Szibéria, 1915.)
Minket jégország halálra ítélt
S mint a kutyát, kivert a hóra:
»A tél legyen, a baromi tél,
Tüzes szívüknek koporsója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!«
De tüzes nappal a szívükben
Kiket küldött a magyar róna:
Hóból, fagyból és mindenünnen
Kikel őslelkük új bimbója.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Kikel őslelkük új bimbója
S uj ezeréves fába hajt.
És zeng a dal, zeng fagyba, hóba;
Mégis megáldja a magyart -
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
(1915. XII. 24.)
Testvér, kit visz már boldog végzeted,
Vezessen haza Őrangyalod szárnya!
S ha békén ölelsz nőt és gyermeket,
Gondolj majd néha bús Szibériára!
Testvér, kit visz már boldog végzeted,
Áldd meg helyettünk a Tisza vidékét,
S kiknél többet bűnös sem szenvedett,
Küldd el nekünk a boldogságos békét!
(1916, jan. 5.)
Rám törtek éjjel vad robajjal.
Nyár volt és meztelen hevertem
Lugas alatt nagy ősi kertben.
Soká késett akkor a hajnal.
Rám törtek éjjel vad cselédek,
Libériás, álarcos szolgák.
Szivem kivágták s elhurcolták
S rendelték, hogy sziv nélkül éljek.
Kincseknek háza volt a szivem:
Benne lakott Szűz-Mária,
Betlehem és Isten fia,
Benne lakott maga az Isten.
De rajta törtek a vad szolgák;
Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
Ó, szörnyű számot kinek adnak,
Akik az Istent elrabolták?
Szivem, szivem, te jó sziv voltál -
S papja lettem a gyűlöletnek.
Mert elbuknak, akik szeretnek,
S gyűlölni tanít minden oltár.
Szivem, te irgalmas sziv voltál -
S papja lettem az öldöklésnek.
Ó áldottak a véres kések.
Gyilkolni tanít minden zsoltár.
Szivem helyén egy nagy seb tátog...
Uj Mózes, állíts uj követ:
Áldott legyen a gyűlölet,
Aki megváltja a világot.
(Alatyr, 1915.)
Egy kerti ház a csöndes folyóparton;
Gyepes udvarán diófa zöldeljen;
Kocsim elé egy hű kutya szaladjon,
S szép úrnőm várjon virággal a kertben.
Kavicsos ösvény fusson a folyóhoz,
Hol füzek alján vár a karcsú csónak.
Habok ringása de jó altatónak,
Mikor a sziv már sok bánatot hordoz.
Szálljunk be, úrnőm. Most a béke ringat.
Bizzuk a csöndre, ami régen bántott.
Feledés födje régi harcainkat.
Vizbe se mártom a fehér lapátot.
Vén füzek alján a folyó tükrében
Nézi magát már a nyárvégi alkony;
S a kerti ház a csöndes folyóparton
Hivón tekint ránk, mint valaha régen.
Hivón tekint ránk... Mintha nem is volna
Ezeregy mérföld rengetege köztünk.
S idegen földek idegen folyója,
Melynek partjára rabokként vetődtünk.
Füzek aljáról hol az álom-csónak?
Viharos éjek messzére ragadták.
Nehéz járomban búsan töröm partját
Idegen földön idegen folyónak.
(Alatyr, 1915.)
Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Kora sirján Dnyeszter sikján
Csúf fekete varjak hálnak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Sosem láttad az apádat.
Anyád csókján, kis cókmókján
Kozák rablók kockát hánynak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Ki ne dugd most gyönge lábad
Ajtó előtt nekifutnál
Zsoldos rabló szuronyának.
Árva gyerek, árva gyerek,
Hogy üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Kis szivedben mi a vágyad?
Hogy téged is neveljen fel
Boldog alvók gyilkosának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Mit üzensz a Jézuskának?
Árva gyerek, árva gyerek,
Huzd fejedre paplankádat.
Gyönge ajkad imádságát
Tán elviszik angyalszárnyak.
Árva gyerek, árva gyerek,
Üzend meg a Jézuskának:
»Árva gyerek, árva gyerek...
Kik megölték az apámat,
Rabló népség minden léptét
Gyász borítsa és gyalázat.
S ne essen meg soha-soha
Szive rajt a Jézuskának.«
(Krasznojarszk, 1916.)
Harminc évig a pusztában
Sáskán sinylett és gyökéren;
Bujdosók közt, haloványan,
Tárogató a keblében.
Buda tornya messze látszott, -
Torony alján víg flótások
Fent tanyáztak nagy kevélyen.
Már a hajnal fénye hullott
Ős Budának városára,
S torony alól még kihallott
Víg flótások vigassága;
Buda tornya messze fénylett -
S bús pusztázó akkor tévedt
Egy utszéli kápolnába.
Harminc évig a pusztában
Buda tornya csalta, vonta.
Őszi csenddel, fél homállyal
Mit állsz útban, kis kápolna!
Pusztázónak nyüg az otthon.
Kereszt alján hadd gyászoljon
Faluszéli bús Magdolna.
Bús pusztázó tovább, tovább
Ingoványból tövisesbe.
Harminc évig pusztákon át
Eső verte, ág sebezte.
Buda tornya messze fénylett, -
Sóhajtása arra tévedt:
Csak ne érje kint az este.
Észak felől fölvillámlott,
Déli mezsgyén mennykő csattant.
Héj pusztázó, régi álmod:
Tárogató tárogathat.
Vészharang zúg véressőre -
Hej pusztázó, most előre!
Aki merész, most arathat.
Tárogató bugó hangja
Mély pusztába messze csalta.
Zivatarból sivatagba
Elhurcolta láncos falka.
Tárogató - láncolt kézben!
Rab pusztázó, - de úgy éljen:
Egy utolsót fúj még rajta.
Tárogató bugó hangja
Messze sírt a fergetegbe.
Rab pusztázó úgy hallgatja:
Elveszett-e, elveszett-e?
Buda tornya alig látszó -
S hallod-e, hej, rab pusztázó,
Azt a hangot visszaverte.
Buda tornya visszaverte;
Küldi is már hivó szóit.
Vig szerencse sok kegyence
Kinyitná már az ajtóit.
Rab pusztázó, szegény Lázár,
Hír, dicsőség készen vár már;
Buda népe téged szólit.
Börtön ágyán hallja, hallja,
Besüvit a szél, a téli.
Rab pusztázó gondolatba
Harminc évét ujra éli.
Hír, dicsőség mig kerültél,
Lázár-élet keserüjét
Rab szájában ujra érzi.
Hír, dicsőség eljött végre -
Hallja, hallja félálomba.
Sajgó évek drága bére,
Mintha nem is neki szólna.
Rab lelkében, téli éjben,
Akkor épül hófehéren
Egy útszéli kis kápolna.
Hír, dicsőség eljött végre?
Rab pusztázó alig hallja.
Rab lelkében akkor lép be
Faluszéli szent udvarra.
Akkor lép be törve, fájva,
S pogány fejét, félhomályba,
Bús Magdolna simogatja.
Harminc évnek hiú vágya -
Csilloghatsz már Buda tornya!
Őszi csendbe, félhomályba,
Hogyha megtér törve, fájva,
Ó fogadd be, kis kápolna.
(Krasznojarszk, 1916.)
Le az álarccal, kufárok fajzatja,
Le az álarccal, világ-uzsorások.
A Végzet ajkán elhangzott a Rajta.
Nem tűri többé tenger bitorlástok.
Gőgös, lelketlen úrságtok cafatját
(Gőgös, lelketlen, aranyéhes népség)
Kairó utcáin az ebek szaggatják.
Shakespeare szégyenli angol születését.
Becsukott szemek nagyvégre kinyiltak:
Ti voltatok a világ példaképe?
Szabadság? vallás? munka? béke-csillag?
Mennyi hazugság süllyedt tenger-mélyre!
Mennyi hazugság! A szabadság őre!
Ki irja fel az irek szenvedését?
Sirjában forog Hellász éneklője,
Kit messze üzött a szabadság-éhség.
Mennyi hazugság! Angol és szabadság.
Ó, hogy nem ég ki e szóra a szátok.
Szabad mezőknek sok rabolt aranyját
Rabszolga ezrek vérével mostátok.
Mennyi hazugság, mennyi farizeus!
Ti voltatok az Irás terjesztője?
Júdás csak egyszer adta el Jézust -
S ti kereskedést üztetek belőle.
Ti és a Jézus!... Az ős vadon jajgat
Hittérítéstek üvöltő gazságán:
Láthatlan Istent adtok a vadaknak,
Hogy ellopjátok a szinarany bálványt.
Mennyi hazugság; angol és a munka!
London leánya hentereg a kéjbe -
S fehér ingéért embert öl naponta
Fekete bányák fekélyosztó mélye.
Mennyi hazugság: méltóság és béke!
Aranyimádó irtó kapzsiságtok
Bérelt barmoknak végveszedelmére
Vérrel mosatta végig a világot.
Vérrel mosatta, drága embervérrel,
Ó, Krisztusoknak kiontatott vére,
Amelyből egy csepp aranyheggyel ér fel
S átokkal száll a bérgyilkos fejére.
Átokkal száll rád, kufárok fajzatja:
Örök szégyenben kell érte pirulnod...
A Végzet ajkán elhangzott a Rajta,
S nyakadra lépnek az uj Nibelungok.
(Krasznojarszk, 1916.)
Mikor gránát bőgött, mikor bomba csattant;
Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant;
Mikor rémült lelkek robbanástól féltek,
Hej, más volt a dörgés, hej, más volt az ének:
- Jó magyar, hű magyar, hős magyar levente,
Kell Rákóczi-nóta, kell-e Kossuth-mente?
Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda?
Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar gárda!
Mikor gránát bőgött, mikor mennykő vágott,
Mikor hideglelés rázta a világot;
Mikor mint a fáklyák, úgy égtek a falvak,
Hej, de másként szóltak, de másként szavaltak:
- Jó magyar, hű magyar, Isten katonája,
Kell magyar vezényszó, kell magyar kokárda?
Magyar szóval akarsz menni a halálba?
Parancsolj, jó magyar, katonák virága!
Mikor gránát bőgött, mikor összecsaptak,
Mikor a kegyencek két Istent becsaptak,
Mikor fogyva fogytak a hű regimentek,
Hej, más volt az ének, amit énekeltek:
- Jó magyar, hű magyar, hűséged meghatott,
Hited és királyod te el sosem adod.
Hitedért berohansz száz halál torkába,
S nem kell jutalom se, csak ez a kokárda.
Mikor gránát bőgött, akkor úgy szerettek.
Hej, merre porladnak a hű regimentek?
Hej, merre fehérlik szent testük, a drága?
Nem maradt belőlük csak ez a kokárda.
Csak ez a kokárda, de vérükkel festve, -
Másnak cifra cafrang, nekünk Krisztus teste,
Üdvösség, becsület, önérzet-teremtő,
Hős mult, véres jelen s az egész jövendő.
Mikor gránát bőgött, ki merte bántani
Golyók közt, halál közt nyilhattak szirmai;
Golyók közt, halál közt ugyan kinek ártott,
Ha keblén viselte, mint halál-virágot?
S most, itt, pulya döglés rontó közepébe
A magyar melléről épen most tépnék le?
Most, mikor az ég is a magyarnak kékül,
Ki mondja, hogy éljen becsülete nélkül!
Ki mondja, hogy menjen királya elébe,
Hogyha becsületét melléről letépte?
Ki mondja, hogy legyen jó katona ujra,
Hogyha a nemzetét előbb lehazudja?
Most, mikor öt fronton omlik el a vére;
S Rigától Bagdadig magyar megy előre;
Most, mikor minden nap magyar vérbe mártják,
Ki meri bántani most ezt a kokárdát!
(Krasznojarszk, 1916.)
Még itt is él ő, még itt is arat
A hó alatt, a jég alatt;
Sziklákat váj és töri a falat, -
Testvér, testvérem, - itt is él
A márciusi áldott akarat.
Napfényre vágyni jégburok alól
A füvek lelke, mondd, kitől tanul?
S hogy kelyhét a napnak kitárja,
Ki kényszeriti rá a gyöngyvirágra?
Ki pattant rügyet a fa gallyán?
S a sebzett törzs, a bús aggastyán,
Kinek parancsát hajtja végre,
Mikor friss vesszőt küld ki a napfényre?
Fában, gyökérben, földben, föld alatt
Mindenütt ő él, ő vet, ő arat;
Testvér, testvérem, hisz látod magad:
Burkokat tör és minden bús falat
A márciusi akarat.
Napfényre jutni, mint a réti fű;
Lelket kitárni, ó mily gyönyörű;
Megfényesülni, mint a szinarany;
Kivánni, ami mocsoktalan;
Napban fürödni tiszta hajnalon;
Rettegni, ami szenny, alom;
Sóvárogni egy tisztább lakot,
Hol nincs gonosz sziv, nincs csak meghatott;
Nincs önzés, testvért gázoló,
S boldog partot mos a folyó;
Nincs lenézett zsidó, paraszt;
S könnyet csak a hála fakaszt.
Hol ember teste nem piaci jószág,
S egy Isten parancsol: a Jóság;
Hol a legszebb szó: adni, adni, adni -
És egy a törvény: testvérül fogadni.
Testvér, testvérem, hol legyen e hon,
Melyről rab éjen álmodom?
Testvér, testvérem, nagy messze, ahol
A szent fák ága most vérbe hajol,
Kárpátok ölén, szent folyók felett
Veri már fényét ez a kikelet.
Testvér, vetve már az ágy,
Hol testet ölt a messiási vágy,
Mely golgotát járt annyi-annyi százszor:
Mi Eldorádónk - egy akol, egy pásztor,
Testvér, kit zárnak bús börtön-falak,
Testvér, testvérem, el ne hagyd magad!
Hisz itt is él ő és arat
A hó alatt, a jég alatt -
Csak szivvel néki add magad,
S börtön alján is vigaszod marad,
Mert öröktől volt és munkál örökre
Szebb napra vágyó tavaszodás lelke:
A márciusi áldott akarat.
(Krasznojarszk, 1916.)