Bogáncsmezőben süppedt szalmaviskók.
Egy-két kéményen gyér füst karikáz át.
Bus faluvégen néhány szélmalom
Szégyenli hosszu dologtalanságát.
Viskók sövényén szennyes sárga rongy,
Szemét és pernye poshad garmadába.
S a dombon gőgös kőházat kapott
A Láthatatlan és kevély szolgája.
Térdig szakállas ősz muzsik halad;
Kezén egy gyermek, - a tegnap s a holnap -
Robotra mennek. S a templom előtt
Gondjaik alatt a földig hajolnak.
(Inza, 1915.)
Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyiljatok:
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklő rabot.
Magyar tanyákon zúg a fergeteg;
Magyar határon dúl a vad sereg.
Isten szemei ébren legyetek,
S kit vert sok átok, ti virrasszátok,
Ti virrasszátok árva népemet.
Kárpát sziklái égig álljanak;
Tokaj vesszői vassá váljanak;
Tépjétek össze, erdei vadak,
Ki gyűlölt kézzel rombolna széjjel
Ezer esztendős szent oltárakat.
Kunság mezőin ami megterem,
Ölő fegyverben ólommá legyen.
Magyarád mustja méreggé legyen:
Tiszai tájon kunyhó se álljon.
Kunyhó se álljon soha védtelen.
Csukódjatok be, rácsos ablakok, -
Erdők szálfái, mind őrt álljatok.
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Igy imádkoznak a magyar rabok.
(1915. május.)
Áll-e még lesben haramja,
Ki nem támadt a magyarra?
Itt az óra,
Virradatig áll a tor.
Zúg az itélet harangja, -
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elő a lator!
Ezer évig mindig űzve,
Tíz hónapja talpig tűzbe.
Csak az Isten
Meg a germán mivelünk.
Zúg az itélet harangja, -
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elő, fizetünk.
Félkarunkkal félvilágnak,
Másik féllel száz zsiványnak.
Talján ringyó,
Kapóra jössz legalább.
Fizetünk, mert úri munka, -
S ilyen-olyan pereputtyra
Ha kéz nem jut, jó a láb.
Ezer évig jó kenyérrel,
Most fizetünk vassal, vérrel.
Vértanúink,
Áldón nyujtják kezüket.
Zúg az itélet harangja, -
Zúgasd, zúgasd sok haramja, -
Most válik meg, mennyit ér a becsület.
(1915. május.)
Fehér szakálla övig ér;
Reszkető keze irást forgat.
Könnyétől sós a rossz kenyér,
Mit rabtartói elé dobnak.
Hány éve húzza az igát?
Mindentúdó Jehova tudja.
Egy évszázadra visszalát
S szíve a bánat száraz kutja.
Az éjszakában felriad.
A sziv megáll a nyűtt kaftánba.
- Ne bántsátok lányaimat!
Ó Kisenew rút éjszakája!
Ott lett az élet semmivé,
S azóta már halálig sírás.
- Kié vagy Isten, hát kié?
Kérdi, de nem felel az írás.
Imádkozhat már szüntelen
A kegyelemnek angyalához, -
Nem lesz számára kegyelem,
Akit a vén zsidó megátkoz.
Mutasd meg, Álom, igy imádkozom,
Mutasd meg képét drága kedvesemnek,
Ha alkonyatkor kertjébe oson
S rózsái láttán könnyei peregnek.
Arca szinéből rózsái szinének
Adhatott volna, amikor öleltem, -
Jaj, de azóta nála fehérebb,
Nála fehérebb,
Fehérebb rózsa nincs a rózsakertben.
Mutass meg, Álom, engem is neki,
Mikor szép fejét párnájára hajtja.
Érezze meg, hogy most is szereti,
Ki, úgy él messze, mint az erdők vadja.
Vérző nyarunk még hány síró őszbe fut,
Mig édes arcát egyszer újra látom?
Érezze meg, hogy nálam szomorúbb;
Nálam szomorúbb,
Szomorúbb ember nincsen a világon.
LANTOS ÉNEK PRZEMYSL MEGVÉTELÉRŐL
Sasok vára ellen muszka ármádiák
Mikor sokasodtak,
Halál zsoltárait ottan én daloltam
Végvári sasoknak.
Halál zsoltárával végvári szép sasok
Mikoron kiszálltak,
Muszka toportyán közt véres aratása
Volt ott a halálnak.
Ha én kiáltottam: rajta, magyar, rajta,
Tíz muszka kevés volt akkor egy magyarra.
Sasok vára ellen muszka toportyánok
Hogy felkerekedtek,
Mint a sebes zápor hullott a golyója
Gyilkos fegyvereknek.
Mint a sebes zápor úgy ömlött a vér ott,
Árkok kiöntöttek, -
De a sasok vára muszkák rohamára
Mégse, mégse dőlt meg.
Ha én kiáltottam: vágjad, magyar, vágjad,
Sűrű gyásza volt ott a fekete cárnak.
Sasok vára körül muszka toportyánok
Addig ólálkodtak, -
Barmai elfogytak, karmai elkoptak
Végvári sasoknak.
Kutak kiapadtak, férgei dagadtak
Mételyes oduknak.
Ó iszonyú napok: végvári szép sasok
Döghúson pusztultak.
S mely gőggel nevette muszkák lihegését,
Sasok büszke várát bevette az Éhség...
Verje meg az Isten, hetedízig verje,
Aki benne vétkes;
Ne segítse vissza fiút az anyjához,
Testvért a testvérhez.
Lassú sorvadásán csak a temetése
Legyen neki ünnep, -
Döglődő kutyánál aki kutyább sorsra
Juttatott bennünket, -
Hogy akik ott voltunk muszka farkas réme,
Penészes börtönben sírunk fel az égre.
(1915. júl.)
Véres szemekből vörös virágok
Nyilnak ki rátok, amerre mentek;
Lángvirágai vad gyűlöletnek.
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
Ős gyűlölködők sok száz év alatt,
Végre a vérben egymásra találtok,
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
S vérrokonokká gyűlölet avat.
Áldassék mindig édes szülője
Vak gyűlöletnek: erő és szépség;
Szittya vitézség, germán egészség.
Fusson a hitvány mindig előle
Ahol csak látja lobogótokat:
Hej, ősi szittyák, hősi germánok,
A gyűlölet lett új talizmántok
S új századoknak legendákat ad.
Gyűlöl a frank és gyűlöl a barbár,
Mert gyöngeségen sohasem értek.
S mert ravasz útján el sosem érhet,
Gyűlöl a tolvaj tengeri kalmár.
Gyűlölet-tenger száz örvényére
Gőggel tekint le a testvér-gálya;
Száz vihar tépi, száz orkán vágja,
S várja a révben isteni béke.
Nyiljon csak, nyiljon vörös virága,
Véres virága vak gyűlöletnek,
Nyiljon csak, nyiljon, amerre mentek.
Törpe tekint csak így a titánra,
Ha veszett mérge mind haszontalan.
Virága alatt vad gyűlöletnek,
Testvértitánok, érik már nektek
Jövő gyümölcse: áldott színarany.