Turáni sikon fütyül a szél fájón:
Hej, ki a gazda a turáni tájon?
Hej, öröködbe, Ős Turán, ki lépett?
Vérnyomos utján vándor hadaknak
Merre szakadtak a turán testvérek?
Turáni sikon gyászba van az oltár:
Merre szakadt szét török, magyar, bolgár?
Merre szakadt szét a turáni álom;
Turáni síkon, sok süppedt síron,
Sok süppedt síron fütyül a szél fájón.
Felel uj szél rá kék Duna völgyébül:
Turáni oltár most épül, most épül.
Vérük viharja kiket űzött, tépett,
Vész lángja mellett egymásra leltek,
Egymásra leltek a turán testvérek.
Turán apánk, már ős szived ne fájjon,
Kék Duna völgyén, boszporusi tájon
Kötése kész már erős fiaidnak:
Turáni égen örökkön égjen,
Örökkön égjen a turáni csillag.
(Krasznojarszk, 1916.)
Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.
Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.
Téged is elhiv, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.
Két drága asszony, istenem -
Akiknek én csak könnyet adtam, -
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett olyan halkan.
(1916.)
Testvér, nagy messzi vérfolyók
Szelik e szédült sárgolyót.
S minket panasz rág és penész,
S hitünk is, jaj, de csenevész.
Rab vackokon fetrengve már
Bennünk a holtak lelke hál,
Mert holt bizony, aki igy él -
S nekünk az élet mit igér?
Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol.
S lelkünk, e tépázott madár,
Tört fegyverünkhöz visszajár.
Felakadt üveges szemünk;
Az éjszakába meredünk.
Csontig lefonnyadt a karunk -
S ó, még ölelni akarunk.
Rab vackainknál estelen
Selyem fátyolban megjelen
Termő ölű, szent, drága nő,
Fájdalmas mátkánk: a Jövő.
Sóhajtva sugjuk: Kedvesünk,
Érted mosolyogva szenvedünk.
Oly drága, oly szivünkbe nőtt,
Testvérünktől is féltjük őt.
Rab vackokon ha megjelen,
Vánkos terűl, virág terem;
Künn sir az örök téli szél
S a drága nő mesél, mesél:
Tört fegyvereken valahol
Diadalszekér zakatol.
S hősök fehérlő csontja már
Szabad hazában szent határ.
Meséje nyomán könny ered...
Testvér, ne szégyelld könnyedet.
Könny és verejték valahol
Tündéri tóba összefoly.
Könny, verejték és vérfolyam
Nem száradhat fel nyomtalan.
S hol hősök csontja a határ,
Tanyát nem verhet a kufár.
Tanyát nem ver... s ha merne, ó,
Áradj ki ujra vérfolyó!
Fölvillan üveges szemünk -
S tört fegyverünkre rálelünk.
Tört fegyverünk is még elég
Szétzúzni átkozott fejét,
Ki annyi vérért tőrbe visz, -
Ha entestvérünk lenne is.
(Krasznojarszk, 1916.)
Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A martir-koronát.
Isten türelme sem határtalan, -
S asszony szivének annyi vágya van.
Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid
Bálványoltárra vidd,
S gyász-füst csavarja orrod és szemed.
Bús áldozatot én nem kérhetek.
Csak ha szemedben bizó asszonyok
Derüs hite lobog,
S mosolyogva győzöl a lidérceken,
Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.
Lásd, tul a harcok vad keservein
Nincs már szivembe kín.
A Golgotán túl rózsák lengenek, -
S öröm nekem, hogy érted szenvedek.
(1916.)
Gőgös Hunniában
De olcsó az ének!
Még haza sem értem,
Hajlékot se kértem
S már elküldenének.
Mucsai magyarnál
Mert nagyobbat mertem,
Szememre ki hányja?
Mágnások lakája
Nyelvet ölt megettem.
Kinek kellett babér?
Kinek kellett bankó?
Hisz én odalöktem.
S öklöt ráz mögöttem
Szájas fűzfa-jankó.
Amit én megusztam,
Véres volt a hullám,
Széles volt az árok.
S vers-gyilkos kufárok
Átka, szitka hull rám.
Vértavakon úszó
Tépett, riadt hattyú
Pihenőre szállnék.
S kövekkel dobál még
Fajtámbeli fattyú.
Tépett, riadt hattyú,
Csak egy zugra vágytam
Csöndnek szigetében...
Szabad-e még kérnem
Gőgös Hunniában?
(Krasznojarszk, 1916.)
Ó kedves gyógyszeres,
Ki jószagú boltodban
A szavak olaját
Kevergeted vigyázva,
Hüsítő balzsamod,
Mit jószivű voltodban
Szibériába küldtél,
Elért e nagy kórházba.
Ó irgalmas barát,
Ha látnád, hogy kapott
Szivéhez itt a bánat
Ezernyi szélütöttje;
Honvágy betegje,
Akiknek balzsamod
Friss vért s hitet varázsolt
Elernyedett erökbe.
Ó irgalmas barát,
Ha láttad volna, mely
Jólesőn nyujtózkodtak
Pár jó szód olajától, -
Mint pusztuló liget
Lecsüggedt gallyai,
Miken aszály után
Végig zuhog a zápor.
S ki nem bírt közülök
Pokolnyi bánatával
S a halál hűvösébe
Könyörögve kéredzett el:
Úgy aludt el, szivén
Lágy szavad olajával,
Mosolyogva, mint a hivő
Az utolsó kenettel.
(Krasznojarszk, 1916.)
A halál kénes, keserű szaga
Hányszor gőzölgött már torkomban, -
És rád gondoltam
Mégis minden halálos éjszaka.
Rád, aki oly rég, oly rég hallgatag
Takarod el előttem arcod.
S már nem riasztott
A halál úgy, mint e börtönfalak.
Hiszen ki más? csak a halál vihet
Tehozzád innen még ez estén,
- Hogy megleshetném:
Enyém-e még és vár-e a szived?
(1916.)
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
Te már elérted, halott katona,
Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk:
Téged takar a béke bársonya,
S már mind valóság, mi nekünk csak álmunk.
Kocsid után, mely lassan visz tova,
Meredt szemekkel, szivszorongva nézünk:
Te így térsz haza, halott katona, -
S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?
(Krasznojarszk, 1916.)
A szenvedés sosem elég;
S nincs lám, melynél nagyobb ne volna.
Az ember becsmérli elébb -
Aztán mint virágot ápolja.
Mi szépség volt és szép marad
Jób könyvétől Chopin könnyéig:
Ott ért a bánat-fák alatt
És mind öröklő fénnyel fénylik.
(1916.)
Szobrot nekik és virágot,
S valamennyi rendjel csak van:
Arany, ezüst, bronz és ólom,
Egytől egyig mind ott lógjon
A hajlongó disz-nyakakban.
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot,
Mert szép volt a hadi-játék.
Magyar virtus? Lári-fári!
Akkor hős a Mollinári,
Ha érti a vak parádét!
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot.
Üsse kő a haza sorsát.
Nekik ugyan nem hazájok, -
S ha szétlőtték a brigádot,
Majd küld ujat Magyarország.
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot,
Mert övék a hadak utja;
S mert taljánban és a rácban
Szörnyű sok kárt tettek Grácban,
Hol a szél is csak azt fújja:
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot...
Hej, más lenne most a rovás:
Vigyázna csak a határon,
Ha nem is ép tizenhárom,
Csak egynéhány Mady-Kovács.
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot...
Csonka honvéd, mit fáj néked!
Te csak sirj a nagy sir mellett,
Melybe annyi testvért tettek,
Ki már többet sosem kérhet
Büszke szobrot és virágot.
(Krasznojarszk, 1919.)
Ha a hitem meg nem tart téged
Fehér virágnak, aki voltál -
Asszony, esendő, árva lélek,
Mi lesz, mi lesz, mi lesz belőled:
Utszélre hullott liliomszál.
Arcod fordulhat már a napnak;
Kitárhatod vezeklő melled;
Kérő könnyeid omolhatnak;
Nem várhatsz soha már irgalmat,
Ha én akkor föl nem emellek.
Ne sirj, ne sirj, - igy szólok hozzád;
Nem érnek itt az esküvések.
Kivülem nincsen bizonyosság.
Kelj fel! törüld le könnyes orcád:
Az én hitem megtartott téged.
(1916.)
Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szivébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Uristen se néz feléje.
Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?
Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merről jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?
Nem, nem, nem!... lelked igy sikongat.
Füstölgő romján régi dómnak
Szebb, jobb világ épül tovább -
S szivednek egykor nyugtot ád,
Hogy véres kövét te is hordtad.
(1916.)
Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik, -
Sok sebével bárhogy festik.
Megrázkódik s lecsap rátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Egész világ kit széttépne:
Övig vérben Árpád népe.
Tucatra jár már az ellen -
Eggyel többtől meg nem retten.
Nem kripta még a Kárpátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Magyar homlok veritéke
Jó volna már teritékre.
Hősök vérén ami érett,
A gyümölcsöt leszednétek.
Igy csinált már az apátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Kincses Kárpát dús ölében
Ott dajkált egy ezredéven;
Nektek csurrant bora, méze,
Nekünk csak a szenvedése;
Ugy dajkált, mint az anyátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Ezüst folyók, halmok, kertek
Nem virultak, csak tinektek;
Tietek volt minden gyöngyük,
A mienk csak sirgöröngyük!
Most forditva akarjátok?
Dögmadarak, hova szálltok?
Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik -
S rövid az út Bukarestig.
Keserű lesz lakomátok, -
Dögmadarak, meglássátok.
(Szibéria 1916.)
Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?
Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vivott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak - állatok királya.
De jaj, jaj, én közébe estem,
Bus ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deriti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagirást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.
(1916. nov.)
Tovább, tovább... ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok utján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!
Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.
Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.
Latrok között a Golgotára
Uram, Uram, miért üzesz engem?
Mint a titok hallgat a puszta
S egy varjú száll a végtelenben.
(Krasznojarszk, 1916.)
Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.
Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termő hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nő termetén.
Szívem meg-megáll, mint a gyermek este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, - s mely hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.
(Krasznojarszk, 1916.)
(Hadifoglyok istentiszteletén.)
Panaszra és nehéz beszédre
Sereglünk Uram, szent szined elébe,
Kiket pallosod a pusztába vert ki,
Zsoltárod alig merjük énekelni.
Magas kerítés mi utunkat állja
Mögötte törten lóg a lélek szárnya.
Sápadt a szivünk és sápadt az orcánk.
Reménység-harmat rég nem harmatoz ránk.
A napok nekünk csak búra születnek.
Szavát se halljuk soha szeretetnek.
Szivtelen ég, mint szemfedő borul ránk,
Fekszünk alatta, mint a saját hullánk.
Kiáltó szavunk elnyeli a távol,
Oly messze estünk Tőled és hazánktól.
S már azt se tudjuk, kiket bosszud itt ért,
Magunkért sirjunk, vagy a mieinkért?
Kárpáti tájról Hiób-hirek járnak.
Kárpáti tájon gond virraszt és bánat.
S mit búsult erőnk annyiszor kivédett,
Fekete lábon ott lesked a végzet.
Uram, ki minden bünre tudsz kegyelmet,
Mi bünhödésünk mikor elégled meg?
S ki számon tartasz minden fecskefészket,
Mi hajlékunkat engednéd a vésznek?
Uram, szájunkat veri már a fertő -
S halljuk a hivást: hiv a magyar erdő.
Halljuk a hivást bús éjszaka-hosszatt -
S nem mehetünk, mert lábunk leolmoztad.
Mi pártoltunk el? vagy Te hagytál cserben?
Ó, jelentsd magad, Kifürkészhetetlen.
Ó, jelentsd magad, mint Noénak hajdan,
Olajág-hordó hófehér galambban.
Hogy hinni tudjuk, mint a megfeszitett:
Mi keresztünket azért terhesited
És sujtó karod ó, csak azért büntet,
Hogy uj életre támassz fel bennünket.
(Krasznojarszk, 1916.)
(Hadifoglyok istentiszteletén.)
Dicsőséges Jobb, Szent István keze,
Rád néz a vészben Árpád nemzete.
Ki megmozdultál minden zivatarban,
Ma sem maradhatsz mozdulatlan.
Mikor ránk törtek orvul, rettentően,
Utat mutattál minden utvesztőben.
Földünk és fajtánk zsarolói ellen
Ott voltál minden küzdelemben.
A muhi pusztán és Mohács alatt,
Hogy e nemzetnek magja nem szakadt,
S szét nem szórták, mint pelyvát a szelek,
Dicsőséges Jobb, hála teneked.
Vezéreinknek annyi nemzedéken
Varázserődet szent örökségképen,
Dicsőséges Jobb, ha át nem adod,
Hogy értünk volna tiz évszázadot?
Hisz, mint az árnyék tünnek el a népek,
Kiket vaksorsuk örvénybe vezérlett,
És földönfutó milliók jaját
Visszhangozzák az éjszakák.
Tébolyult bolygón kong a halál-óra,
És megnyilott a népek koporsója.
Ki mondja meg: a rontás ereje
Holnapra kelve kit fektet bele?
Ó, minket is; lásd, erre szánt az ellen.
Eltipró árja zúdul ránk veszetten.
Kárpátok ölében ősi templomodra
Csóvát hajitni készen áll a csorda.
Mint a galambok ülnek haloványan
Nővéreink a bánat klastromában,
Kik elvesztettek férjet, gyermeket,
Ó, még többet is elveszítsenek?
Dicsőséges Jobb, amelyet alkottál,
Nem hagyhatod, hogy rom legyen az oltár.
Mozdulj meg, Szent Jobb, im hozzád repitnek
Forró fohászt a nyomorgatott szivek.
Dicsőséges Jobb, magyarok vezére,
Szálljon erőd a vezérek kezébe.
S mit annyi balkéz oly balogul tartott,
Dicsőséges Jobb, te fogd meg a kardot.
Dicsőséges Jobb, ne engedd, ne engedd,
Hogy vak pártosság épp most gyöngitse meg,
S amelynek hiján annyi sebünk égett,
Teremts közöttünk szent, erős egységet.
Hogy látva lássa a halálos ellen:
Nem áshat oly sírt, melybe elföldeljen
Bús gyökeréig mártir-vértől ázott,
Anyatejen szítt ősi szabadságot.
Nem áshat oly sírt, - ha még annyi vadja
Kezét és lábát tövig elszaggatja.
S ha temető lesz már a világ végig,
Fejfáink is a szabadságot védik.
Dicsőséges Jobb, ó, vezesd e népet,
Melyet romlásra annyiszor itéltek.
S ne hagyd, hogy amely annyi mártirt nemzett,
Idegen földön bujdossék e nemzet.
Idegen földön bujdosva, kesergve,
Borulunk mi is, szent király, kezedre
S esdeklünk: árán annyi drága vérnek,
Te szerezz békét Árpád nemzetének.
Esdeklünk: Szent Jobb; te csoda-intésed
Szakitsa végét már a szenvedésnek.
És a megbékélt milliók felett
Süssön fel áldott ünneped.
Ránk borultán a vak sötétnek
Mi rabságunkban is te légy szövétnek.
S kik megbűnhödtük minden bűneinket,
Dicsőséges Jobb, vezess haza minket.
(Krasznojarszk, 1916.)
Mért szitkozódnak a pogányok?
És mért fáj nekik az én voltom?
Hiszen én semmit nem kivánok;
Csak csendes jó estét kivánok,
S a lámpát nemsoká eloltom.
Engem került és itt hagy asznom
Minden, mi bárd szivének drága:
Álom a babér és az asszony -
Kicsoda énnékem az asszony?
Elérhetetlen kert virága.
Tanyátlanabb én minden vadnál -
Morzsolgatom a Miatyánkot.
Uram, ki mindent nekik adtál,
Bő kézzel mindent nekik adtál, -
Mért szitkozódnak a pogányok?
(1916.)
A sziget fái hajlongtak a szélben -
Kék vizek fölött egy sereg sirály szállt.
Fejét lehajtva lázas tenyerébe,
A sziget partján ült a beteg császár.
Borongva gondolt bús Borodinóra;
Versaillesi parkra, pompás ünnepekre.
Halálra intett már a homok-óra.
- »Ó ha még egyszer kezdeni lehetne!
Minden fényével minden győzelemnek
Fölérne egy zug korzikai parkban -
Csak ősz hajammal játszhatnék a gyermek,
A gyermek, a gyermek, kinek éltet adtam«...
(Alatyr, 1915.)
(Ujházi Ede halálára)
Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik előtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezőkön a halál-kaszának.
Tiborc megállt a véres szinpadon,
Hol barna hősök fönségesen haltak.
Lehajolt rájuk: Fáj-e, fiaim?
És mosolyogva feleltek az ajkak:
- »Tiborc apánk, hisz tetőled tanultuk:
Játék-halál, csak rongy-élet fájhat.
Apánk, na sajnálj; akik most elmentek,
Örökkévaló jó kvártélyba várnak.«
Tiborc szívére nagy melegség szállott;
Könnye aláfolyt a daróc ruhán.
Ősz feje fölött kigyulladt a csillag -
S Tiborc elment a fiai után.
(Krasznojarszk, 1916.)
»Mondd nekem, Anna Grigorjevna:
Mikor sápadtan a szobádba lépett,
S utána harsant bőszült »feszitsd meg«-je
A szennyes szájú csőcseléknek;
Mikor öledbe borult a feje,
S ajkai áldott kezedet keresték,
Mit suttogott a szenvedő ajak,
Mely csókolta az igazság keresztjét?
S mikor fenékig itta a pohárt,
Mit a butaság vad méreggel töltött,
És simogató, lágy kezed alatt
Végsőt rándult a bus szemöldök;
Mikor lefogtad elborult szemét,
Mely minden mélység fenekét belátta,
A sóhaj, mely melletted elröpült,
Áldást vagy átkot hörgött a világra?«
»Mondd nekem, Anna Grigorjevna,
Csak ezt a titkot tudhassam még róla.«
...Az alkonyban, mint régi mester képe,
Ült és mosolygott a matrona.
Régholt hitvesek mosolyogtak igy,
Kiket szerettek búsult messiások.
És halkan szólott Anna Grigorjevna:
»Ő mindent értett s mindent megbocsátott.«
(Krasznojarszk, 1916.)
D'Annunzio, ügyes D'Annunzio,
Még mindig rólad szól a táviró?
D'Annunzio, ravasz D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
És úgy pöngetted a vásári lyrát,
Hogy sapkád mindig megtöltsék a lirák;
S fórumra vitted, mint szájas cseléd,
Szegény, hervadó hetérák kegyét;
És tányéroztál, amikor kitártad
A csőcseléknek a hálószobádat;
D'Annunzio, cseles D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
És úgy döngetted a szamárbőr dobját,
Hogy messziről oroszlánnak gondolják;
És ugy forgattad a pojáca-tógát,
Hogy csak jó szemeknek látszott ki a lóláb;
D'Annunzio, cseles D'Annunzio,
Mit hallat rólad még a táviró?
D'Annunzio, falánk D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
Rómában állt vagy Párizsban az oltár,
Te mindegyiknek egyformán hódoltál.
Londonban angol, Lembergben zsidó,
Csak feljebb szálljon a szent ázsió.
Nem baj, ha sarki lány is lett a múzsa,
Csak D'Annunzio a percentet húzza.
D'Annunzio, ravasz D'Annunzio,
Mit is kell rólad még hallani, ó!
D'Annunzio, mohó D'Annunzio,
Kit istenitett egy lump náció,
Egy elkéjelgett élet alkonyán most
Fegyvert ragadsz és elhagyod a Várost,
Mely megcsúfolta régen regés multját,
S melynek fiai tetőled tanúlták:
Hogy csak dőzsölni s kéjbe fulni jó,
D'Annunzio, mohó D'Annunzio.
D'Annunzio, kopasz D'Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
Kopasz fejeddel és kopár sziveddel
Tyrtaeus maszkját ó, miért veszed fel?
Vedlett szárnyadból rég kihullt a toll,
S a hegycsucsokra most kapaszkodol?
Nem lehet ebből semmi, semmi jó,
D'Annunzio, kopasz D'Annunzio.
D'Annunzio, öreg D'Annunzio,
Öreg igazság, s megjegyezni jó:
E piszkos sárgömb élősködőjét
Nem teszi sassá semmi repülőgép;
S nem lobban lángra holt üszke a tűznek,
Mit elhasználtak talján Veszta-szűzek;
S hiába nyihog és nyerit szegény,
Kiélt gebéből nem lesz harci mén.
Kopasz fejjel is megjegyezni jó,
D'Annunzio, öreg D'Annunzio.
(Krasznojarszk, 1916.)
Félig nyitott asszony-szemek
Mint gyémántok a bársony tokban
Égnek, ragyognak, fénylenek
S lesik, hogy szívem lángra lobban.
Táncol, viháncol Éva-vére;
Apát keres erős fiának.
Táncolva hiv tüzes mellére.
De szól az ős remete-bánat:
- Eredj éntőlem asszonyom,
Keress vidám apát fiadnak.
Sápadt, keserű ajkamon
Csak mérgezett csókok fakadnak...
- Sápadt, keserű ajkaim, ti
Csak meakulpát ejtsetek.
Nincs jogotok életre hívni
Bánatra itélt gyermeket.
(Krasznojarszk, 1916.)
Ottó, kis árva, névtelen hős
»Hadifogoly« Germániábul.
Hét éves s minden fényes gombot
Őszinte szivből s hosszan bámul.
Ottót egy csúnya reggelen
Vad muszka járőr kicibálta.
Stratégiai okok folytán
Így jutott el Szibériába.
Hős muszka járőr jelentette,
Hogy fontos hadizsákmányt ejtett.
S Ottó, kis árva hős, azóta
Szibériában énekelget.
Hazátlan foglyok elhallgatják;
Csörren a kopek kalapjába,
Ha énekli a »Wacht am Rhein«-t
S hogy »Esik eső karikára«.
Hazátlan foglyok elhallgatják;
Megsímogatják dédelgetve:
- Ottó, kis árva, névtelen hős,
Mi lesz veled a fergetegbe!
Ottó, kis árva, névtelen hős,
Apád, anyád is eltemetve.
Ottó, kis árva ember-bimbó,
Mi lesz veled a rengetegbe?
Szép kék szeme nagyobbra nyilik:
- Ki mondja, hogy anyám ne lenne?
Az én anyám Germánia!
...S ujra rágyujt a »Wacht am Rhein«-re.
Vékonyka kis csengettyű-hangja
Száll, száll az egek magasáig.
S hazátlan foglyok bus szemében
A jövő fénye megcsillámlik.
Hétéves Ottót s a hazát
Ölelik féltőn, sajgón, lázban;
S hétéves Ottó úgy él köztük,
Mint a kis Jézus, glóriásan.
(Krasznojarszk, 1916.)
Ez a bilincsek országutja;
S akik előttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.
Szláv Krisztusok kinszenvedése
Kövült meg itt az út árkába;
S az esti ködben itt lebeg
A Tolsztojok havas szakálla.
Képes könyvemben láttam őket.
Ráismerek a vad kozákra,
Ki engem űz... Előtte térdelt
A számüzött fehér leánya.
Szőke Tatjána haja itt leng
A sárga fűben szanaszéjjel.
Ma selyemágy lesz az árokpart,
Mert róla álmodom az éjjel.
(Krasznojarszk, 1916.)
- Kész az itélet s a bakó készen:
Británia dícső nevében
Meghal ma ön, Sir Roger Casement.
Meghal ma ön, s meghal ma mind,
Ha ír, ha búr, ha mór, ha ind,
Ki nem szolgálja céljaink.
Fenségünket remegve látja
A Nilus és a Himalája.
Szolgánk a Buddha és Bráhma.
És szolgánk minden karaván
Tibetben és a Szaharán;
Mienk az élet és a vám.
Rakott hajó az oceánon
Csak partjainkra vitorlázzon.
A tengert is mi tartjuk láncon.
Fa nem nőhet, fű nem teremhet,
Csak szent jóváhagyásunk mellett.
Mienk a tér és a lehellet.
Csöpp szolgájaként ilyen úrnak
Boldog lehet ki boldogulhat,
Mi fáj az írnek, meg a búrnak?
Sir Roger szeme felragyog:
- Británia, én meghalok,
De él a bosszú és a jog.
Jön óra és a kocka fordul;
A nagy urnál jön még nagyobb úr
És letaszit a rablott trónrúl.
Jön óra és láncát lehányja
A Nilus és a Himalája
S fekete gőgöd megalázza.
Pilátus-kezed bárhogy mossad,
Elér keze a Haragosnak -
S a páriák reád taposnak.
Británia, légy erre készen!
- Szólt és a véres hóhérkézben
Elszenderűlt Sir Roger Casement.
(1916.)
Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fűve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:
Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.
(Krasznojarszk, 1916.)
(MAI LEGENDA)
I.
Szuronyerdőben, szűk ősvényen
Közelgett búsan, elhagyatva.
Sebeit és gyászát mutatta:
De rárivallt a Gőg keményen:
- Ha Isten vagy, ne szállj a porba!
S ha porba szállsz, hajts te is térdet;
Egy úr parancsol: az Önérdek,
Ki a cár és a lordok lordja!
Jézus megállt. Mélyet sóhajtott.
Csodálva nézett szerteszét:
- Isten! mily ismerős beszéd!
Hol is hallottam ezt a hangot?
Rémlik: kétezer év előtt
Ugyane vad hang harsogott rám;
Egy katona leköpte orcám, -
Mikor szeliden néztem őt...
Nagy bús lelkében fölvillámlott
A kereszt, a Golgota utja,
A szög, mely kezét általfúrta,
S érezte azt a szomjúságot.
Megcsapta az ecet szaga,
Mely sajgó szomját enyhitette.
S nézett, nézett a fegyverekre,
Minthogyha álmot látna ma.
- Nem, mégse álom! Itt ez im
A marcona római zsoldos,
Ki akkor a súlyos bitóhoz
Szögezte fáradt kezeim.
S a másik ott! Megismerem.
Ő volt, közel kétezer éve -
A csőcseléknek örömére
Végig vágott a mellemen...
- Ó, mind itt van! Megismerem.
Atyám, hát ők túlélnek engem?
Atyám, e földön urnak lennem
Hát sohasem szabad nekem?...
...Szomoruan sóhajtott az égre.
Fönt sápadt csillagok remegtek,
S messziről az olajfakertek,
Küldötték illatuk feléje.
Ment, ment az ismerős ösvényen.
Útja mentén a fügefák
Dús ága ép gyümölcsben állt.
Kínálták, himbálódzva mélyen.
- E fák ősét én megáldottam.
S lám, lám, még most is emlékeznek
Hálás gyümölcsük izesebb lett. -
Gondolta megvidámodottan.
Ó, - drága fák! Anyátok egyszer
Árnyat adott a kimerültnek.
És gyümölcsétől felüdült lett
A vándor, kit úgy hittak: Mester.
Magvatok is legyen megáldva,
Ó drága fák, ti jóltevők,
Mert most kétezer év előtt
Pihenőm volt anyátok árnya...
S tovább ment. Nyár volt, kései,
Hűs szél ingatta már a gallyat,
S a hegyoldalon kigyulladtak
Kicsinyke kunyhók mécsei.
Sötétedett. Sok sápadt csillag
Sugártűi gyorsan villogtak;
És bársonyán az égi boltnak
Hímzett selyem virágok nyiltak.
Jézus csak elgyönyörködött.
- Atyám, de szép is a világod!
Ugy élhetnék le, mint az álmot,
Kertek közt, csillagok között.
Gyümölcsöt a fügefák adnak;
És szállást nyujt minden bokor.
Atyám, hisz te gondoskodol
Jólétéről itt minden vadnak!
- S az ember mért acsarkodik?
Ha sokja van, mért kiván többet?
És kincsek után mért törtet
Föld mélyétől a sarkokig?
S mikor a többet összehodta,
A több is miért nem elég?
S miért nem hagyja rá felét
Az éhezőkre, a koldusokra?...
- Atyám, atyám, ki elengedtél,
Akkor - kétezer év előtt
Hogy gyógyitsam a szenvedőt,
Ma sincsen másom kegyelmednél.
Atyám, atyám, elég-e ez,
Hogy ez a vak föld felébredjen, -
Mikor ma is még az emberben
Vadállat vére csörgedez...
II.
A dülőut emelkedett.
Jobbról szük csapás vitt a hegyre
S a csapáson most beszélgetve
Közeledett két kis gyerek.
- »Ugy is láttam, pénzt kaptál tőle,
(Mondta haraggal a nagyobb)
Ha rögtön nekem nem adod,
Magad hagylak a temetőbe.«
A kisebb fiú szepegett.
Jézus megállt s bevárta őket.
A fiúk lépte sietőbb lett.
- »Valaki áll a fa megett« -
Susogta a kisebb ijedten.
De a nagyobb hangját emelve:
»Dicsértessék a Jézus« - zengte,
S jobban siettek mind a ketten.
- Az én nevemmel védekeznek -
Gondolta szomorún a Mester
S szeliden szólt: Ily későn esten,
Fiaim, hová igyekeztek?
- »Apánkhoz itt a folyó-szélen,
A temetőn túl van a tábor;
Bort viszünk neki az anyánktól,
S csak este lehet, kérem szépen...«
- Miért csak este? és hogy enged
Titeket este az anyátok?
...A két fiú bátrabbnak látszott,
S most már versengve felelgettek:
- Azért csak este, mert az anyánk
Csak este kapja meg a bort,
Amit egy szép katona hord -
És hát ilyenkor bizza ránk...
- Finom úr az, elhinni tessék.
Öcsémnek most is pénzt adott,
S azt mondta: csak szaladjatok,
Ilyenkor nem lő az ellenség...
...Jézus ajka megremegett.
- »Ellenség«... s aki ezt kimondta
Tán tizéves emberfióka,
S az Én nevemmel közeleg.
- Az Én nevemmel fekszik, ébred;
Az Én imámat imádkozza;
S csöpp lelkébe a zavarosba
Már gyökeret bocsát a vétek.
Jézus, Jézus - mondja az ajka,
Hozzám fohászkodik esténként,
De pénzért már a kis testvérét
A sötét temetőben hagyja...
- Káin ősvére dolgozik.
S keresztezi minden munkámat.
Az én szivem hiába fáradt
Hosszú, kemény századokig.
Az első, szomjas, forró vágyat
A szívbe most is Káin oltja.
S mikor a bűn már letarolta,
Akkor jövünk: Én és a bánat.
Isten-feje mellére csüggedt;
Soká állt még ott szótalan...
Távol morajlott a folyam -
S a fiúk már sötétbe tüntek.
Jézus lassudan ment tovább.
Mécsvilág gyúlt ki a közelbe.
S a szálló est sötétlő selyme
Lágyan befödte lábanyomát.
III.
Kis ház előtt állt...
(Töredék maradt.)
Jó Mihályom
áldott emlékének...
Szibéria, 1917.