I.
Van egy falu, - fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.
Csendszerető, szántó-vető,
Egyszerű nép lakik benne -
Baja bár száz, sosem lármáz -
Rábízza a jó Istenre...
Mégis hogyha városokba'
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen...
Tudja Isten, mitől - félek...
Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kőházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.
És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek -
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak - mind fehérek...
II.
Van egy kis ház, szőlőinda
Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
A toronyra.
Van egy kis ház. Templom van a
Közelében;
Szűk ösvénye a templomhoz
Vezet épen.
Gőgös város zajába ha
Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
Csillapultan.
S hogy megállok a kis háznak
Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
Már elértem.
Soká, nagyon soká töprengett,
Hogy válaszolhat-e neki?...
Megírta végre egy levélbe
Csak ezt a szót, hogy: szereti...
És a ravatalt körülzsongták
A bús tündérek seregi -
S úgy sugták a halott fülébe,
Hogy: szereti, hogy: szereti...
Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt vagyok?
Te látod meg csak a fanyar mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között -
Hol annyiszor szállt rám édes gyermekálom
S te őrködtél híven álmaim fölött...
Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett -
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Ime újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld gyümölcsöd -
Tudod, jóizűn már enni nem tudom -
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tőlem az úton...
Széles utat jártam, illattól bódultan,
Hol aki erényes, szemetet seper.
Könnyes kacagás közt temetni tanultam -
Lásd, öreg fám, most már nem kell az eper.
Lombjaid között szőtt tündérrege, álom
Hiú fényben elszállt, mint az őszi köd, -
Nem tud az már csüngni tarka szivárványon,
Ki a tengert járván - melletted kiköt.
Jó öreg eperfa, lombos, régi társam,
Fáradtan, tépetten újra itt vagyok.
Fakó ajkamon csak fanyar mosolygás van,
Mit a hazug élet rajta meghagyott.
Jó öreg eperfa, hogyha énnekem még
Vidulásom lenne ártatlan danán,
Hogyha gallyaid közt újra eprészhetnék,
Minden leveledet, de megáldanám!
Rőt fényű lámpa gyér világa reszket
A nedves, kormos pincebolt falán.
Sötéten kelnek lomha árnyéktestek
S inogva bomlik egy a más után.
Törött sóhaj szakad az éji csendbe,
Ziháló mellből kínosan fakadt -
S a pisla fény csak ontja, űzi egyre
Az imbolygó, iromba árnyakat.
A fojtott zugban, rozzant szalmaágyon
Fekszik a bűnös, lázbeteg leány.
Gondtól görnyedten, halotthaloványon
Egy fiú guggol ágya oldalán.
A szomszédból behallik a tivornya,
Sikong, kacag az ócska zongora,
S a függönyön vad táncban kavarogva
Ölelkező árnyék suhan tova...
A lány lehunyja fáradt szempilláit,
Arcát párnái közé temeti.
Óh, az a rőt fény mégis bevilágít,
Óh, azt a képet látni kell neki...
A kacaj mintha szívéhez ütődne,
Pihegő teste megremeg bele -
És képre kép kél, - elvonul előtte
Egész áthajszolt, átkos élete...
Egy rozzant viskó, kint a városvégen,
Egy istenverte, nyomorgó család;
Rózsaszín álmok könnyázott kenyéren,
Mik édesíték sivár nappalát.
Egy sima kéz, mely megfog szenvedéllyel,
S hiába vergődik, mint annyi más...
Aztán csak éjjel... gyötrő, kínos éjjel...
Óh, a bukásból nincs föltámadás.
Megejt a hinár s vonja áldozatját
A süppedő talaj tovább, tovább
És újra látja, fénybe hogy úsztatják,
Hallja kacagni a vén zongorát.
És észbontó kép jő: a bűn leánya
Kiűzve rútul, sínylő betegen -
S egy jó fiú, ki elment ő utána
S ide hozta, hogy nyughelye legyen...
»Vígy innen el! Vígy messze innen engem
Ne haljak itt meg; - vígy, vígy innen el!
Szörnyű kín volna halni sárban, szennyben, -
Ahol halok, legyen az tiszta hely...
Vígy, vígy! Hogy ezt a vad kacajt ne halljam,
Csak egy imát még, Isten!... Nem lehet.
Óh, a kín kétszer éget a zsivajban, -
Szép tiszta helyre vígy el engemet!«
S a jó fiú, ki bűnben is szerette,
A lázbeteg lányt karjába veszi.
Már künn az utcán. Magasan felette
Kigyúlnak az ég csillagezrei.
A szomszéd házból kihallik a lárma,
Sikong, kacag az ócska zongora...
S karján az utca haldokló leánya -
A jó fiú halkan oson tova...
»Nézd ott a templom... Ajtaja kitárva...
Oly könnyű volna ottan a halál...
Óh, mondd, betérhet még a bűn leánya,
Ki másutt enyhet, nyugtot nem talál?...«
S már ott vannak a templom ajtajában.
Az oltárképen gyertyafény lobog.
S szelíden, hiva, bátoritva, lágyan
Néznek a lányra az apostolok.
Ott áll közöttük glóriás fejével
A mester. Vállán egyszerű lepel.
S kinek hite száz igazéval ér fel:
A bűnös nő előtte térdepel.
Vad szitkát hallja »erkölcsös« tömegnek,
S az Urat látja, aki jó, szelid, -
Lázas szemében könnycseppek remegnek
S az oltár felé lassan közelit...
Kőszent ajkán a rideg fagy fölenged,
A karját mintha nyujtaná felé.
És égi zsongás tölti be a termet:
»Jer bátran, - a bocsánat Istené.
Boldog, kit végső vágya ide kerget,
Mert el nem veszti tenger bűne sem...«
- Másnap a földön egy halott lányt leltek,
És egy fiút, ki sírt, sírt csöndesen.
Álmot szőttek a szerelemről,
- Ugy-e igy kezdődik a nóta?
Milyen nagyon szerették egymást,
Csak a jó Isten a tudója.
És esküdtek örök hűséget,
- A régi nóta folytatása.
Fogadták, hogy a síron túl is
Hűséggel várnak majd egymásra.
S a nyár alighogy őszre fordult,
- Nincs fordulat, ez már a vége -
Dér ült az esküvő szivekre,
A fűszálra, a falevélre.