Lelkem sötét szobájába
Lábujjhegyen - meg ne riasszon -
Régi lomok, bánatok közé
Benyitott egy szép, fehér asszony.
Kislányos most is, otthonos,
Mintha tegnap is itt járt volna.
Sötétben is, lám, rátalál
Feketeleples asztalomra.
Régi lomok, bánatok között
Kutat gyürüs, halovány ujja.
Régi lomok, bánatok között
A szivemet keresi újra.
Egy vén sarokban rátalál
Egy régi-régi, bús hárfára
S ujjai alatt sirni kezd
Régi esték melódiája.
Régi bánatok felfigyelnek
Halavány ujjak halk neszére
S a lelkem sötét szobájában
Emlék-hárfának zeng zenéje.
Szólok hozzá: én asszonyom...
S a fehér fantóm elszáll menten,
Hová lettél, én asszonyom!
Megint sötét szoba a lelkem.
Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó, csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelidnek, szépnek,
Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a multat,
Csuf, gyáva, céda multat
A mély pokolra küldi.
Az anyám kezét fogom,
Áldott kis szőke gyermek;
Virágok vasárnapján
Falusi kis templomba
Áldozni most vezetnek.
Ó, csudatévő csókok,
Mámor, tavaszi, tiszta,
Ha értem jő a multam
Bűnnel, arannyal, fénnyel,
Jaj, ne adjatok vissza!
Oly távoliak minden dolgok.
Szivemben és szivem körül
Csak békét s bölcs türelmet hordok.
Hogy elcsitul, lám, minden vágyás.
És minden sóhajt csönd nyel el:
Halálos csönd: semmitse-bánás.
Oly távoliak minden dolgok.
S a gyermeken, ki tegnap voltam
Ma már fölényesen mosolygok.
Én surrantam ki a perronra?
Én utaztam minden vonattal
Pestre, Párisba és Londonba?
Én vártam kint a kék mezőben,
Hogy rámtekint a meseszép nő,
Aki bent ül az étkezőben?
Én sírtam, hogy nem nézett vissza?
Finom fejét oly rég nem láttam.
Pálmás nyarával várta Nizza.
Ó hogy álltam, vártam hiában.
Szivem, mint lámpását az őr,
Vonat elé messze lóbáltam.
Oly távoliak most e dolgok.
Szivemen, a véres lámpáson,
Most gyászfekete ernyőt hordok.
Ajkam és szemeim lezártam.
Szépség vonata fut az éjben -
S halott az őr a bakterházban.