A vers első sorai a vigasztalásról beszélnek, amelyet a természettudomány mai ismeretei is képesek nyújtani. A "kedves, kósza bánat" kifejezés arra utal, hogy az emberi élet természeténél fogva tele van kihívásokkal, nehézségekkel és szomorúsággal. Az ifjúság és a halálosan bús szerelem említése pedig a fiatalok átélhető érzelmi állapotaira utal, melyek a természet világának megismerése és megértése által valamelyest enyhíthetők.
Azonban a költő ismeri helyzetét és tapasztalja, hogy már nem talál annyi kincset a vén szívben, csupán kavicsokat. Ez az értékek vagy inspiráció hiányára utalhat, ami végül az ifjúság és a kreatív erejéhez köthető. Ez a gondolat természettudományos szempontból is érdekes, mert a kutatások és felfedezések során az ember olyan kincsekre és információra tehet szert, amelyek új otthont és értelmet adhatnak az életének.
A költő a második versszakban tovább folytatja a vers lírai hangvételét, és megkérdőjelezi a költői fiatalság bússágát, kezdve azzal, hogy miért olyan bús a költő-fiatalság, mint a tavasz fája, amely könnyezik. Ez a kép az ember és a természet kapcsolatára, valamint az idő múlására utalhat, ahogy az évszakok változnak és az idő előrehalad.
A költő aztán rámutat arra, hogy a föld a szépség sírkertje lehet. Ez a megállapítás a földi világban megjelenő szenvedésre, negativitásra és gonoszságra utalhat. Ugyanakkor, a költő hozzáteszi, hogy a költőknek és a fiataloknak van egy menedékük a gondolatokban, amely erős és ékes. Ez a Gondolatnak nevezett menedék lehet az emberi elmében zajló kreatív folyamatokra utal, amelyek a természettudomány segítségével lehetővé válnak.
A költő látja, hogy a világban vannak problémák, de a gondolat ereje és a természettudományos felfedezések lehetőséget nyújthatnak az értelmes és inspiráló életre. Ez a szempont éppen a mai természettudományos felfedezésekről, például a technológia, a kozmológia és a genetika területén elért eredményekre utalhat.