A Juhász Gyula Magyar elégia című versében nem találhatók konkrét természettudományos témák vagy hivatkozások. A vers inkább a magyarság és a nemzeti tragédia érzéseire fókuszál. Az első részben a szerző arról beszél, hogy egy ezeréves dal sír lelkében, amely örökségévé vált és nehézét neki énekelni. Ezt követően az ezeréves átokról beszél, miszerint a magyarok, akikre hívatás vár a nagyra, mindig félbehagyják büszke útjukat. A következő részben az ezeréves bánatról beszél, amely az égig támad és megkérdezi, miért kell a napimádóknak, vagyis a magyaroknak, szembenézniük a végtelen zivatarral. A következő szakaszban a szerző azt mondja, hogy egy ezeréves dallam zsong szívében, és érzi, hogy az élete ennek a dallamnak a hatása alatt áll. Végül elmondja, hogy ha élete is csak töredék lesz, az neki elég, mert legalább a nép nagy tragédiáját példázza megjelenésével.
Bár a vers nem utal konkrétan a természettudomány legfrissebb felfedezéseire, összekapcsolható néhány általánosabb természeti elemmel. Az ezeréves átok és bánat utalhat a múltbeli történelmi eseményekre és a magyar nép szenvedésére. Ezen keresztül tehát összekapcsolható a történelem és a társadalomtudományokkal. A szív szakadása a dalban pedig metaforikusan értelmezhető a nép és a nemzeti identitás fájdalmával. A versben megjelenő természeti jelenségek, mint az égő és támadó bánat, valamint az örök zivatar, szimbolikus módon ábrázolják a magyar nép és az egyén küzdelmeit és szenvedéseit.
Összességében a vers inkább a lírai és történelmi tapasztalatokra és érzelmekre összpontosít, és nem hoz kapcsolatba konkrét természettudományos felfedezésekkel.