1
Látjátok, annyi szenvedés után most pihen e hűvös, barna test. Csak csont és bőr és fájdalom. S akár a megtépett, kidőlt fatörzs évgyűrüit mutatja, bevallja ő is gyötrött éveit. Csak csont és bőr e test.
De most a nemzeté is csak csont és bőr és fájdalom. Ime, Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba! O, requiem aeternam dona ei... Domine!
2
Szavak jöjjetek köré, ti fájdalom tajtékai! ti mind, a gyásztól tompa értelem homályán bukdosó szavak, maradjatok velem: gyászold omló göröngy, sírj rá a sírra most! jöjj, könnyü testű fátyol ó, takard be, s akit már régen elhagyott a hang, - gyászold meg őt, te konduló harang, lebegő lélek és gömbölyű gyöngy, s gyászolj megint te csilla szó, te csillag te lassu pillantásu szó, te hold, s ti többiek! ti mind!
3
Tudtuk már rég, minden hiába, rák marcangol és szemedben ott ragyog egy messzi és örök dolgokból font világ, s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly árván maradtunk most a Művel itt. Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szivet dobogtató.
4
Ki nézi most tollat fogó kezünket, ha betegen, fáradtan is, de mégis... ki lesz az élő Mérték most nekünk? Hogy összetörte már a fájdalom, nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá? - lám az eljövő költőnek is, ki félve lép még, most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk, ha bólintunk: halott már... nem ismert téged, ágyadnál nem ült, s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj... s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, - mint egymástól mi, - évek óta már, mint jelszót, hogy: "ki járt kint nála? Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?"
5
Halott keze nem fogja már a tollat, béhunyt szeme nem lát több éjszakát. Örök világosság, kibomló égi láng röppen felé a földi füstön át.
1941. augusztus-szeptember
|