Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, - gyilkosod! öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes, kis vadállatot, ki megmutatta már, hogy mennyit ér: mögötte két halott.
Mögöttem két halott, előttem a világ, oly mélyről nőttem én, mint a haramiák; oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen hüvös. Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékaim kis útain, ha este lett s párnáimon vért láttam én, a gyermeket elrémitő, nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen magos az ifjúság! A két halál megérte-é? - kiáltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Huszonnyolc éves voltál akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifju nő, komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor, most ugyanannyi lettem én, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat, a férfikorba nőttem én, erősen tűz a nap, vakít, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én.
1937
|