TÖREDÉK
Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől, hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle. Félsorokat róttam. Másról, másról igyekeztem írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj rámszól: róla beszélj. És felriadok, de a hang már hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak. Eltüntél. S ez az ősz se hozott hírt rólad. Az erdőn újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos fellegek és hóval teli újra megállnak az égen. Élsz-e, ki tudja? Ma már én sem tudom, én se dühöngök, hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk. S nem tudnak semmit. De te élsz? csak megsebesültél? Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy illat vagy magad is? Már szálldos a hó a mezőkön. Eltünt, - koppan a hír. És dobban, dermed a szív bent. Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred, reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat, mint a halottakét - Mégsem tudok írni ma rólad!
1943. november 21.
|