A versben Reményik Sándor különböző költő-típusokat mutat be, akiknek lelkük különböző hangszerekhez hasonlítható.
A hegedűs költő képe azt a kapcsolatot hozza elő, hogy a költő lelke a hegedűre hasonlít, amelyet egy lány játssza. Ez arra utalhat, hogy a költő inspirációt merít egy másik személyből, akik segítségével kifejezővé tudja tenni érzelmeit. Ez a kapcsolat a magyar irodalomtörténetben is megtalálható, például Kosztolányi Dezső korábbi verseiben is hasonló szerelmi kapcsolatokat találhatunk.
A kürtös költő megszólalása a versben azt a hatást kelti, hogy a költő üzenetét az egész idő és helyszín megkapja és visszaveri. Ez a költő szerepe a társadalomban és az irodalomtudományban is fontos, hiszen a költők hatással vannak a közönségre és az idő folyamán is megmaradnak műveik.
Az aeolhárfa költő a szél természetes hangján inspirálódik, és nem saját maga fújja a hangszert. Ez a kép azt sugallja, hogy a költő az univerzum és a természet hangját hallja meg, és azt fejezi ki a verseiben. Ezt a kapcsolatot a természet és a költő között számos nemzetközi irodalmi műben is megtalálhatjuk, például a romantikus korban, amikor a költők gyakran a természet ihlette verseket alkottak.
Összességében a vers különböző költő-típusokat mutat be, akiknek lelkük különböző hangszerekhez hasonlítható. Egyes költők más emberek vagy a természet hatására vannak ráhangolva, és ezt az ihletettséget érzékeltetik verseikben. Ez a vers a magyar és nemzetközi irodalomban is megtalálható kapcsolatokra utal.