Álmodtam, húsz éves gyerek,
Milyen leszek majd mint öreg,
Milyen szelíd, fehér hajú
Bölcs bácsi, tiszta mosolyú,
Ki méla múlton elmulat...
Jó volt e játszi hangulat.

És lám még öreg se vagyok,
És már az első bús fagyok
Jöttén itthágy a hangulat:
A tapsifüles víg nyulat
Vad, puskás alak űzi el,
Ki az ősz színét tűzi fel.

Rozsdálló, zászlós bajuszán
Kis jégcsapok csüngnek kuszán,
A szava ritka és kemény,
Rekedten mondja: nincs remény,
S szívembe vág, mert ismerem,
Mi lett belőle, istenem!

Ez volt ifjan, zengőszavún
Az én húszéves mélabúm,
Lyányok kedvence, akinek
Ajkán peregtek halk rimek,
Mint ha lazult szirmokhoz ér
A bársonyszájú esti szél.

Jaj, hogy is van ez, istenem,
Jaj, hogy is történt ez velem,
A friss lombból hogy lett avar,
Édes hangból érdes zavar,
Az ifjú Ábránd volt csaló,
Vagy ez a mostani Való?

Hát mégis el kell kezdeni
A csatákat elveszteni?
Dalomra már nem fényesül
Lyányok szeme, és nem feszül
Vágytól finom kis kebelük,
Léggömbként szállni el velük?

Jó volna már, ó, kegyes ég,
Egy-két sugárnyi bölcseség,
Tanuljak hangot váltani,
Nem szitkozódni - áldani,
Míg lassan a csöndes eresz
Jégrojtok hűs szállása lesz.

Süssön rám így is néhanap
Egy-két sugárnyi régi nap,
Melytől megrózsáll a homály,
Melytől felenged, ami fáj,
S békélt kipp-koppú dalt szerez
A megcsorduló vén eresz...

Elemzések

A vers nem tartalmaz konkrét természettudományos elemeket vagy hivatkozásokat, de a természet metaforáin keresztül ábrázolja az idő múlását és az öregedést. A költő egy öregedő emberként látja magát, és elgondolkodik az élet változásain és a múló időn. Az első versszakban a fehér haj, a bölcs bácsi és a mosoly metaforái az öregedésre utalnak.

A második versszakban a búskomor fagyok metaforával jelenik meg az ősz és a kor előrehaladása. Az idős ember számára az idő múlása nehézségekkel és reménytelenséggel jár, amit a tapsifüles víg nyúl űzése szimbolizál.

A harmadik versszakban az öregedés további jelei, mint például a rozsdálló bajusz és a kis jégcsapok, amelyek a korral járó fizikai változásokra utalnak. Az öreg ember ritkán és keményen beszél, és úgy érzi, hogy nincs remény. Ezek lehetnek az öregedésből eredő egészségügyi problémákra és az idő múlása miatt elvesztett reményre utaló részletek.

A negyedik versszak az ifjúság és az öregedés közötti ellentétet fejezi ki. Az ifjú korban a költő mélabút élt át, amelyet nők és költészet inspiráltak. Az idő múlása azonban átalakította a költő Ábrándját (a képzeletbeli női alakot) Valóvá (a valóságos női alakot), ami az egész versben megjelenő változást és elveszett ifjúságot szimbolizálja.

Az ötödik versszakban a költő megkérdőjelezi az öregedés és a változás természetét. Az idős korral járó gyengülés miatt nem tudja elnyerni a nők figyelmét és vágyát. A költő hiányolja a vágytól finom kis keblek figyelmét és azt a képességét, hogy a nőkkel együtt szálljon el.

A hatodik versszakban a költő bölcsességet kér az égtől, hogy megtanuljon változtatni a hangján, nem szitkozódni, hanem áldozni. Ez is a változás és a bölcsesség iránti igényt fejezi ki, hogy megérje az idős korát és békélt dalt hozzon létre a jégrojtok hullása közben.

A hetedik versszakban a költő meghosszabbítja a versben megjelenő idős kor napsugarait, hogy feloldja a homályt és enyhítse a fájdalmat. A visszatekintés és az emlékezés jelentősége a korral járó változások elfogadásában és megértésében jelenik meg.

A vers teológiailag azt a kérdést veti fel, hogy mi lesz az emberrel az idő múlásával és az öregedéssel. Tóth Árpád ábrázolja magát egy fiatal férfinak, aki álmodik az öregkoráról. Az öregkorba érkezve azonban szembesül a bánattal és a fájdalommal, amit az öregedés hoz magával. Ezzel párhuzamosan elveszti fiatalságát és az ifjúsághoz párosított szépséget és lendületet. Megkérdőjelezi, hogy az ifjúkorban tapasztalt boldogság és üdvösség valóság volt-e, vagy csak illúzió.

Bibliatudományi szempontból a vers felveti az emberi élet múlandóságát és az idővel járó változásokat. Az öregedés és a halál általános témák a Bibliában, és sokszor összekapcsolódnak az emberi szenvedéssel és az élet hiábavalóságával. Például a Prédikátor könyvében Salamon megállapítja, hogy "Hiaba hiába... minden hiábavalóság" (Préd. 1,2). Az öregkor és az ifjúkor ellentétének bemutatása azt is jelzi, hogy az élet folyamataiban az ember veszít a fiatalság adta kiváltságokból.

A patrisztikai nézőpontból a vers meghatározó témája az idő múlása és az élet változása. A patrisztikus írók, mint például Szent Ágoston, gyakran foglalkoztak az idővel és az örökkévalósággal kapcsolatos kérdésekkel. Szent Ágoston azt mondja, hogy az emberi élet időben történik, míg az igazi boldogság az örökkévalóságban található. Ez a gondolat összefügg azzal, amit a versben Tóth Árpád vet fel az öregedéssel kapcsolatban. Az idő múlásával az ember elveszti a fiatalságát és szépségét, de remélhetőleg megszerez némi bölcsességet és megbékélést a múlttal.

A skolasztikus nézőpontból a vers a változás témájával foglalkozik. Az öregkor és az ifjúkor közötti ellentét bemutatása a változás fogalmának tartalmát rejti. A skolasztikus filozófia szerint a változás része az emberi létnek és az anyag világának. Az ember folyamatosan változik és fejlődik az idő múlásával. A versben az öregedő ember esetében ez a változást az idő múlásával járó fájdalom és elszántság formájában mutatja be.

Az öregedés és az idő múlása általános témák a művészetben és a irodalomban, és számos filozófiai és teológiai kérdést vetnek fel. Tóth Árpád versében ezeket a témákat a saját érzelmeivel és tapasztalataival párosítja, hogy ezzel többet mondjon el az emberi lét változásairól és kihívásairól.

Tóth Árpád Egy-két sugárnyi régi nap című versét irodalomtudományi szempontból több összefüggésben is érdemes elemezni.

1. Magyar irodalom: A vers a modern magyar líra egyik legnagyobb alakjához, Tóth Árpádhoz tartozik. Ő a Nyugat csoport és az avantgárd irányzatok hatása alatt állt, ami megjelenik verseiben is. Tóth Árpád azonban egyéni stílust alakított ki, melyben egyesíti a hagyományos költészeti formákat és a korszerűség igényét.

2. Életkor és idő: A vers az öregedés és az idő múlása témájával foglalkozik. Az első részben a költő képzeletében megjelenik az öregedett önmaga, aki bölcsen mosolyog az elmúlt éveken. Azonban a második részben a valóság közbeszól, és rádöbbenünk, hogy a költő mégsem öreg, hanem még fiatal és keserű. Ez az összefüggés az emberi élet múlásának természeti szimbólumával és az idő megtévesztő voltával kapcsolatos.

3. Változás és elérhetetlenség: A vers az ifjúkornak és az idős kor közötti váltásról is beszél. A költő fiatalon még elcsábítja a lányokat és verseivel elbűvöli őket, azonban ahogy idősödik, ez a vonzerő ellaposodik. Ezzel az összefüggéssel a költő a változás természetét kérdőjelezi meg és az elérhetetlen vágyakat is hangsúlyozza.

4. Hangvétel és stilisztikai elemek: A versben a hangulatváltás és az ellentét is jelen van. Az első részben a költő álmodozó, derűs hangon beszél az öregedett változatról, míg a második részben a hangvétel sötétebb lesz és a reménytelenséget fejezi ki. Emellett a versben számos stilisztikai elem is megtalálható, mint például az összetett hasonlatok, a metaforák és az ellentétpárok.

5. Természet és lírai képek: A versben a természet motívuma is hangsúlyos. A költő a jégcsapokkal, a friss lombból lett avarral és a napsugarakkal írja le az idő múlását és az öregedést. Ezek a képek segítenek a költő személyes érzéseinek és gondolatainak kifejezésében.

6. Emelkedett hangnem és az univerzális üzenet: A versben a költő egy olyan hangot választ, mely az univerzális emberi tapasztalatokat és érzéseket közvetíti. Az idő múlásával, az öregedéssel és az elérhetetlenséggel kapcsolatos gondolatai mindenki számára érthetőek, és a vers az időtlenséggel és a halandósággal kapcsolatos általános kérdéseket vet fel.

Összességében Tóth Árpád Egy-két sugárnyi régi nap című verse irodalomtörténeti szempontból fontos helyet foglal el a magyar lírában. A versben megjelenő témák, stilisztikai elemek és az univerzális üzenet miatt nemzetközi szépirodalmi kontextusban is értékelhető.