Szeretnék örökké így ülni, veled,
A kezed fogni és alkonyi ég
Opál borongásán tünődni,
Mit se várva.
Lelkem, az árva régi hárfa
Kiterítem mezítlen lelkem,
Hadd járja holdfény, anda szél,
Zengjen, mint árva aeol-hárfa,
Amely az éjféllel beszél.
Meghaltam én, vagy nem is éltem
A versben Tóth Árpád egy szeretetteljes pillanatot ír le, amikor szeretne örökké együtt ülni valakivel, akihez közel érzi magát. A költő az alkonyi ég opál borongására utal, ami friss felfedezések alapján összefüggésbe hozható a naplemente színeivel és az égboltban megjelenő optikai jelenségekkel.
A költő továbbá említi a lelkét, amit egy árva régi hárfa képében jelenít meg. Ez a kép a tudományos felfedezésekkel összefüggésben az emberi lélek és az univerzum kapcsolatára utalhat. A költő kiteríti mezítlen lelkét, ami az újabb kutatásokkal összefüggésben arra utalhat, hogy az emberek egyre inkább megérthetik a lélek biológiai és kémiai alapjait.
A költő továbbra is a holdfényre és az anda szélre utal, amelyek a természeti elemekre utalnak, és a mai természettudomány felfedezéseivel összekapcsolhatók. A holdfény például összefüggésbe hozható a kutatásokkal, amelyek az éjszakai égbolt fényének hatásait vizsgálják, míg az anda szél egy rejtélyes és még mindig kevéssé ismert légáramlási jelenséget képvisel.
A vers utolsó soraiban a költő megkérdőjelezi saját életét, ami a tudományos kutatások legújabb eredményeivel összefüggésben lehet például az emberi egészség, az öregedés és az életciklusok tanulmányozásával.
Összességében a versben a természettudományos szempontok a természet és az emberi tapasztalatok összekapcsolására utalnak, valamint a mai kutatások legfrissebb eredményeivel való összhangra.
A vers első szakasza egy szerelmi vallomással indul, melyben a költő az örök boldogságot kívánja meg vele társaságban lenni. Ez a motívum a magyar romantika és szimbolista költészet tipikus eleme, melyben a szerelem fényessége és az időtlenség, az örök élet vágya jelenik meg. A költő a természeti képekben is kifejezi vágyát, utalva az alkonyi ég opál borongására. Ez az esztétikai érzékenység olyan nemzetközi áramlatokra utal, mint a francia szimbolizmus, ahol a természeti képek és színek fontos szerepet játszanak a költészetben.
A második szakaszban a költő az "árva régi hárfa" képét használja lelke kifejezésére, utalva a magányosságára és a múltbeli fájdalmaira. Ez a képi megfogalmazás a magyar költészetben is jellemző, de nemzetközi szinten is hasonló jelentőséggel bír. A képzeletbeli hárfa zenei és lírai motívumként is megjelenik a romantikus és szimbolista költészetben.
A harmadik szakaszban a költő kérdőjelezni kezdi saját létét, és ezzel kapcsolatosan a halál témája is felmerül. Ez a kétségbeesés, a létezés és nem létezés közötti határ feszegetése a modernista költészet ismert eleme. A kérdésfelvetés és a halál jelképeként használt éjfél szintén nemzetközi irodalmi összefüggésekre utal, különösen a 19. században elterjedt művészeti irányzatokban, mint például a szürrealizmus.
A versben használt képek, motívumok és témák tehát számos irodalmi összefüggésre utalnak mind a magyar, mind pedig a nemzetközi irodalomban. Ezek közül a legfontosabbak a romantika és a szimbolizmus hatásai, melyek az esztétikai érzékenységet, a szerelem örök vágyát és a múlattal, halállal kapcsolatos kérdéseket jelenítik meg a műben.
A vers teológiai szempontból több értelmezési lehetőséget is magában hordozhat.
Bibliai szempontból a versben megjelenő "Szeretnék örökké így ülni, veled," kifejezés kapcsolódhat a paradicsomi állapothoz, amikor az ember még közvetlen kapcsolatban volt Isten színe előtt. A kezek összekapaszkodása pedig az egység és közösség szimbóluma lehet, amely a teremtett világgal és önmagunkkal, valamint Isten teremtményeivel való harmonikus kapcsolatra utalhat.
A bibliatudomány szemszögéből a versban megjelenő "alkonyi ég opál borongása" az idő múlását és a természet változását jelképezi, amely Isten általi rendjébe illeszkedik. Az alkonyi ég és a holdfény továbbá Isten kozmikus teremtésének részei lehetnek, amelyekben az ember részt vehet és azokra reflektálhat.
A patrisztika kérdéseket vet fel a vers azon kifejezései kapcsán, mint például "lelkem, az árva régi hárfa." Ezek az érzelmekre, lelkiállapotra és az ember belső világára utalnak, amelyet a társadalom elutasít vagy figyelmen kívül hagy. Az ember lelke azonban Isten ajándéka, amely hozzáférhető a hit által és amely Isten számára is fontos.
A skolasztika útján a vers elemzése során a "meghaltam én, vagy nem is éltem" mondat Isten létét és az ember egzisztenciális helyzetét feszegetheti. Az ember megkerülhetetlenül a véges és halandó létezéshez kötött, mégis van bennünk egy vágy, hogy valami örök és végtelenre törekedjünk. Az "éjféllel beszélő hárfa" pedig az emberben lakó vágyakat és titkokat jelképezheti, amelyeket az éjszaka mélyén vetünk fel és kutatunk.
Ezen felül az egyéb megközelítésekből is érdekes értelmezések felmerülhetnek, mint például a vallásfilozófia, a nyugati és keleti vallási hagyományok vagy az összehasonlító vallástudomány nézőpontja.
Végső soron a vers magában hordozza a teológiai és vallási narratíváknak az ember, Isten és a világ kapcsolatáról alkotott különböző nézőpontjait, és lehetőséget nyújt az olvasónak, hogy reflektáljon a saját lelkiállapotára és a transzcendencia iránti vágyára.